(Ha már úgyis szóba került, beszéljünk akkor a továbbiakban Mérey Andrásról.)
- Mérey ahogy betoppant közénk, teljesen új levegőt hozott Kolozsvárról, elsősorban azért, mert grafikusa nem volt Csíkszeredának, aki a szakmán belüli műhelytitkokat ismerte volna. Én még a főiskoláról ismertem őt, négy évvel járt alattam. Ő hozta azt az új, friss világot a metszeteivel, a plakátjaival, nagyon kellemes jelenség volt, intelligens ember, a hetvenes évek csíki grafikáját ő határozta meg lényegében. Utána aztán jött még egy egész csapat grafikus a hetvenes években, de ő volt az úttörő. Kolozsvári neveltetésű művész, a szakmát is ott tanulta, az ottani iskolában... Közös lett a műtermünk, mert rögtön befogadtam, legyen hol dolgoznia, s akkor hozott magával egy prést is, itt állt ebben a teremben, András pedig rengeteg dologra megtanított engem, nem szégyellem bevallani. Kiváló szakembere volt a grafikának.
(Hogyan sikerült elfogadtatnia magát az idegen környezetben?)
- Az igényességével, a rajzaival, a metszeteivel. Akkoriban a betűírás és a plakátírás, az egész reklámgrafika gyerekcipőben jártak, minden a hagyományos manufaktúrában készült, ő pedig hihetetlenül értett hozzá, kolozsvári főiskolás korában jobbra-balra bedolgozó volt, s mire hozzánk jött, már óriási rutinja volt, az újság meg a különböző megyei fórumok előszeretettel foglalkoztatták, ugyanakkor nagyon korrekt és pontos volt, amire megkérték s amit megígért, azt száz százalékig, időre teljesítette.
- Teljesítményének a gyökerei a főiskoláig nyúlnak, ahol a tanszékvezető tanára, Feszt László olyan grafikai iskolát teremtett, amit szívesen választottak az emberek és ahol igényes mesterségbeli tudást szerezhettek. Egy modern gondolkodású művész és oktató volt Feszt tanár úr, s növendékeit nem az akadémizmusban tartotta meg, hanem megtanította őket gondolkodni, azt a lényeglátást követni, ami a grafikában szükséges. De közben Vásárhelyen is megváltoztak a dolgok, mert amikor mi eljöttünk az iskolából, Nagy Pál lett a grafika tanára és annak ellenére, hogy ő elsősorban festő volt, az állandó kísérletezései segítették sokoldalú érdeklődését és felkészültségét, s az ő munkája nyomán egész sor értékes grafikai tehetség tűnt föl nem csak Kolozsváron, hanem Vásárhelyen is.
*
MÉREY András grafikus (sz. 1944, Kolozsvár- megh. 2006, Csíkszereda), A kolozsvári "Ion Andreescu" Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett 1969-ben. 1970 óta Csíkszeredában élt. 1974-ig tanított, majd reklámgrafikusként dolgozott. Legtöbb munkája nagyméretű (50/65 cm) mezotinta. Ilyen a 10 darabból álló csángó ballada-illusztráció, vagy Gabriel García Márquez "Száz év magány"-ához készített 8 darabból álló sorozat. Legidőtállóbb munkájának a kalotaszentkirályi templom 120 négyzetméteres kazettás menyezetét tartotta, amelyet Pállfy Árpád kolegájával festette 1994-ben. * Kiállítások: Romániában: Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Bukarest, Kolozsvár (Korunk Galéria), Kovászna. Magyarországon: Budapest, Gyula, Székesfehérvár, Kaposvár Svédországban: Stockholm, Södertalje * Olaszországban: Pescara (Gabriele d'Annunzio Ex Libris Kiállítás) * Észtországban: Tallin * Japánban: Tokio (bélyegterv pályázat) * 1983 Országos grafikai II. díj gyimesi ballada-illusztrációval. (atportal.hu)
*
(Mi az, amit az idő rostája Mérey András munkájából végül is átenged nekünk?)
- A balladasorozatát mindenképpen. Személyesen is láthattam, hogy amint kijött az egyetemről, készített egy egész sor lemezborítót, amelyek sajnos ott maradtak a falán vagy a mappájában, mert a hitványakat részesítették előnyben nem tudom megmondani, hogy miért. Balladasorozatának darabjaival teljesen átlép a valóság fölött, az amorf figurák láttatásával, a fekete, fehér, a szürkék világa az övé, amely olyan belső feszültséget hordoz, hogy ténylegesen árasztja magából a balladát. Nagy zenekedvelő volt ugyanakkor, állandóan fütyült, ment a műteremben a lemezjátszó, szólt a muzsika egyvégtében, s ez igencsak fellelhető az ő munkáiban. Majd jöttek a Szent István-, Szent László-portrék, nem beszélve a különböző ex librisekről, nagyon sokat készített, a kisgrafikára tulajdonképpen ő tanított meg, hogy azt hogyan kell csinálni... Akinek ajánlod a munkádat, annak az egyéniségét kell hogy hordozza, őt kell hogy megszólítsa, az ő egyéniségéhez kell igazodjon, attól függően, hogy a könyv melyik részébe kívánja berahgasztani, az elejére vagy a hátsó részébe. Persze, ma már jobbára a falra kerülnek az ex-librisek... S az igényességet is átadta nekem, lelkemre kötötte, hogy ami kikerül a présből, azon folt, ujjlenyomat ne legyen, az tiszta legyen, ilyen szempontból nagyon szerettem, igényes volt.
(Mi az, ami ennek ellenére belérekedt? Egyáltalán, mivé lehetne ma, ha nem hagyja itt a világot olyan hamar?)
- A helyzet az, hogy az elején belefogott, hogy tanárkodjék, az nem ment neki, s akkor elkezdte a reklámgrafikát. A mindennapi kenyérkereset, a hajtás szépen elszívta az energiáit. De a kiállításokon azért minden évben jelentkezett, az egy külön szám volt, de tömegében nézve úgy tűnik, hogy valahol többet csinálhatott volna.
(Ha most élne, vajon merre venné az irányt? Vissza tudott volna térni az éltető gyökerekhez, a komoly munkához?)
- A vége felé már kezdett szakítani a reklámmal, mert látta, hogy ez a gépesített világ neki nem fekszik, s akkor ő visszatért egy múltidéző sorozathoz, nagyjaink portréihoz.
(Gergely István szobrász következik...)
- Ő az, aki szintén Marosvásárhelyen és Kolozsváron tíz éven át a szorosabb társaságomat jelentette. Csíkkozmási születésű, betegség miatt ismételt egy évet, idősebb nálunk, az édesapja kovácsmester volt, fél lábbal a falusi világban gyökerezett, másik lába az irodalom talaján állt, az iránt érdeklődött nagyon nyíltan. Vásárhelyen Izsáknak volt a tanítványa, ketten jártak Gyenge Imrével szobrász szakra, megvolt benne mindig egy tömörítés felé mutató hajlam, igazi szobrász gondolkodás. A középiskolában a maga módján csinálta a dolgát...
(Mi volt az íratlan szakmai rangsor az iskolában, milyen szakokra néztek fel a leginkább, s ezek között a szobrász milyen helyet foglalt el? )
- Nem emlékszem, hogy lett volna valamiféle megkülönböztetés. De ha rangsorolni kellene, mindenképp a festészet állt előtérben, mindig azon voltunk a legtöbben, legszívesebben oda is mentek a hallgatók, aztán következett a szobrászat, majd a grafika. Bár ilyenformán soha nem vetődött fel közöttünk a dolog, azért már az egyetemre is festészetre felvételiztünk többen, és a helyek aránya is ezt a logikát követte.
(A szobrászok valamiképpen elkülönültek a többiektől?)
- Igen, mert az egész gondolkodásuk és a látásmódjuk eltérő a többiekétől. Voltak közös tantárgyaink, a rajz például, meg a kompozíció, a szakórákon viszont különváltunk. Mindenki végezte a dolgát a maga területén. Abban az időben nem igazán tudtunk figyelni egymás technikai fejlődésére, alakulására, mert folyton dolgozni kellett, mindenki előre nézett, a saját útjára, s szabad időben is abba a műterembe futottunk, ahol akkor a helyünk volt... Jó, azért még megnéztük, nézegettük egyik a más dolgát, de amolyan istenigazából mégsem. A főiskolán már változott a helyzet, ott kötelezően mindenki tanult szobrászatot egy éven át, ott mindenki mindent csinált, nem volt különbség. Személyesen én elég közel kerültem a szobrászathoz, mert kenyérkereseti gondok miatt segédmunkára mentem velük. A szobrászmesterek előszeretettel bízták a diákokra az agyagban elkészített szobrok gipszbe öntését. Szobrászkollégáim pedig szívesen hívtak magukkal erre a munkára, mert fizikailag olyan adottságaim voltak, hogy helyt tudtam állni a legnehezebb helyzetben is. A szobrászathoz ugye, komoly fizikum is kell.
(Mindegyik szobrásznak törvényszerűen megvan a maga fizikuma?)
- Nem mindegyiknek, mert voltak a szobrászok közt ugye lányok is, a főiskolán, s elmondhatom, elég nyomor volt ez a fiúknak az évfolyamon, mert igazából ők kellett cipekedjenek az agyaggal, felhozni s felrakni... A lányok a kisplasztikáig még valahogy eljutottak... Gergely Pista vékony, nyurga fickó volt, most viszont nagyon leromlott, éveken át nagyon súlyos asztmával küzdött, úgy tudja, meg vannak számlálva a hetei, hónapjai, s ő is tisztában van vele, hogy miről van szó, azt hiszem, pályafutása ezzel befejeződött, de a főiskolán végig nagyon érdekesen gondolkodott; egyfelől a keleti világ érdekelte, a görög művészet kezdeti szobrászata, az egyiptomi szobrok tömörsége, s ez az érdeklődés egész munkásságán végigvezethető, letapintható. Aki ismeri a plakettjeit, a kompozícióit, amelyek teljes egészében elvontak, azok látják, hogy miként élnek tovább bennük a régi, ókori formák és eszmények. Plakettsorozata önmagában is külön világ az erdélyi szobrászatban, a magyar ötvösművészetben is sajátos hangot képvisel.
(Mi volt az, ami szerinted e sajátos műfaj felé terelte?)
- Azt hiszem, a kíváncsiság is közrejátszott, de talán akadt éppen valamilyen konkrét megrendelése, utána meg ráharapott, ráadásul a plakettkészítés egy hiánypótló valami, az erdélyi művészet egyáltalán nem hemzseg az éremszobrászoktól, hozzánk távolról sem jött be az a hullám, ami Magyarországon minden valamire való szobrászt elkapott, kenyérkereseti lehetőségként. Gergely kilépett ebből a kisebb méretű érmék divatjából, s harmincszor harmincas nagyságban dolgozott, a munkái falra tehetők, nem utilitáris termékek, valóságos ötvösmunkák. Hol fehérbe, hol feketébe patinázta őket, azt hiszem, Erdély tele van az ő remek plakettjeivel. Egy pár munkája sajnos, csak gipszből készült el...
*
GERGELY István szobrász (Csíkkozmás1939. augusztus 14. - ) 1958-1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vetró Artúr. Szobrászata az ókori művészet jelrendszerét s az úttörő jelenkori formaalkotók (Giacometti) nyelvezetét egyaránt hasznosította. 1972-től plakettek sorozatán (patinázott gipsz) a magyar történelem és művelődéstörténet nagyjait örökítette meg (Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Bethlen Gábor, Kájoni János, Arany János, Ady Endre). * Egyéni kiállítások 1964 • Kolozsvár; 1976 • Korunk Galéria, Kolozsvár • Galaţi. Köztéri művei: Diákművészeti Ház belső térdíszítése (1970, Kolozsvár [Florian Al. Milánnal]), Alecu Russo román költő (mellszobor, 1973, Onyest), Bod Péter és Végh Antal mellszobrai (1973, Alsócsernáton), Gábor Áron (mellszobor, 1973, Sepsiszentgyörgy), amfiteátrum (1987, Kolozsvár, Brassai Líceum), Lorántffy Zsuzsanna (1996, Nagyvárad). (artportal.hu)
*
(Mi különbözteti meg a plakettet a domborműtől, miért tartják külön műfajnak a kettőt?)
- Egyszerűen, a plakett esetében nagyon sok az olyan tényező, amiért a szobrász optikai és plasztikai csaláshoz kell folyamodjon. A domborműnél a harmadik dimenzióban is szabadon lehet terjeszkedni, annak a felületét nem kell lesimítani, mint az érméét. A plakett ellenben lapos kell hogy legyen, s egyben plasztikus is. Három dimenziós az is, de mégsem, egy huncut játék az egész... Sajnos, Gergellyel az a helyzet, hogy a makacs asztmája rányomta a bélyegét mind az életére, mind a szakmai pályafutására, borzalmas szövődményei voltak, de jelen pillanatban nem ez jelenti nála az életveszélyt. Talán ez is fogva tartotta őt a kisplasztika világában, s szomorú, hogy egy ilyen tehetséges embernek kevés térplasztikai munkája marad az utókorra.
(Egy festő, ha nincs is rendelése, odaáll a vászon vagy az akármi elé, amire éppen fest, és végzi a dolgát, mert van egy elképzelése. Egy szobrász mit tegyen, ha történetesen eszébe jut valami?)
- Megkeresi magának azt a formát, amelyben viszonylag kevés kockázattal és befektetéssel képes megvalósítani az elképzelését. Akiben a hajtóerő ott munkál, azért az nem tud megállni, ha festő, ha szobrász, csak egy a baj: amennyiben egy szobrot véglegesíteni szeretne az ember, az rettenetesen drága mulatság, ötleteket még tud papírra vetni és esetleg egy bizonyos méretig el is készül vele. Ezért marad meg nagyon sok szobrász alkotása kis méretben, gipszben vagy agyagban, a nagy mérethez nem csak hogy anyaga nincs, de ha lenne is, nem elég a tér hozzá a műteremben... Egy szobrásznak viszonylag tágas műteremre van szüksége, s ez csak nagyon keveseknek adatik meg, ott pedig nincs hol kerülgetni egy nagyméretű tárgyat.
(Mit tapasztaltál, a szobrászoknál nem okoz egy fokozott csököttségi érzést az, hogy képtelenek megvalósítani sok elképzelésüket?)
- Ez már a szobrászattal jár... A szobrász kétszer is meg kell hogy gondolja, amikor valamit elkezd, hogy akkor érdemes-e abba belevágni, vagy nem érdemes. És ez nagyban gátolja, fékezi a művészi munka lendületét. Leszerelő, elkedvetlenítő.
(Ha lenne megrendelésed egy szoborra, te, aki hallgattál szobrászatot is az egyetemen, tehát nem idegen tőled a műfaj, sőt, még inaskodtál is a kollégáid mellett, elvállalnád?)
- Nem, semmiképpen. Óriási felelősség egy szobor, egy térplasztika... Egy nagyon kényes dolog, mindannak ellenére, amit rólam az előbb mondtál. Annyi mindent kell hozzá tudni, figyelembe venni és annyi mindennel számot kell vetni, amikor egy térre szobrot készítesz, a környezeti tanulmánytól kezdve minden apró részletre ki kell térni, kell gondolni.
(S te úgy véled, hogy mindaz, amit te nem mersz vállalni, a szobrász kollégáid mind tudják?)
- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Az ő nagy előnyük, hogy három dimenzióban gondolkodnak, ami egészen más, mintha vennél egy papírt és elkezdenél hazudni, mert a papírra vetett látvány csak a látszat, a valóságot csak ábrázolja, de nem leképezi. A szobrásznak az anyagra és a formára kell alapoznia, neked meg ott a lehetőséged, hogy a ceruzavonással visszaadd az anyagi és a térhatást. Ha modern szobrot akarsz készíteni, az új anyagokban van lehetőség kilépni az eddigi megkötöttségekből is, a bronz, a fa és a kő mellett megjelent az üveg, a gyöngy, a műanyag, a műgyanta... S ezeknek mind megvan a külön technológiájuk. Csöppet sem könnyű dolog térplasztikát csinálni...
(Nem az-e a te problémád, hogy nem volt egy olyan műteremtársad szobrászban, akitől mint Méreytől a grafikát, eltanuld a szobrászatot?)
- Méreytől is csak addig és annyit lestem el, ameddig tartott a kíváncsiságom. Ha nem tanítottam volna az iskolában, akkor valószínű, hogy a felszabaduló időmben a metszetsorozatokba belevetettem volna magamat. De nem volt elég időm rá, hogy most ezt is csináljam. Lehet, hogy ha egy Gergely Pista vagy egy Gyenge Imre mellett dolgoztam volna, esetleg besegítek nekik bizonyos dolgokban. Mert Szervátiusz Jenő bácsi első éves koromban ugyancsak dicsért, s szerinte az, amit akkor csináltam, arra utalt, hogy szobrásznak is jó lennék, mert festészetemben is jelen van a tömbszerűség, az alakok, a formák kifaragottsága, szöglegesítése. Nem akartam én mesélgetni, inkább jelezni szerettem volna és azáltal visszaadni a lényeget. Nem idegen tőlem a fafaragás sem, a famunka általában, szóval könnyen elindulhattam volna a szobrászat útján, de szerencsére a fékeket mindig időben sikerült behúznom, mert a festészetben érzem igazán otthon magamat, azt csinálom...
(Folytatjuk)
Illusztráció: Mérey András: Egység
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése