Tóth István és az ő Herbárium-a (Paprikaültetvényem 6.)

Most, hogy paprikaültetvényem fölött gazdáskodok, egyre gyakrabban jut eszembe egy csodálatos kisvilág, amelybe bepillantani egyszer osztályrészemül adatott. És amig a palánták nőnek, nődögélnek, a paprikák fölött pedig szárnyat bont a nyugalmas eseménytelenség, van időnk a csöndes emlékezésre is.


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy hórihorgas, aranyszívű, szerény költőember a marosvásárhelyi Somostető emelkedőjén, a Nyár utcában, vendégmarasztaló, árnyékos, buja kert közepén. Tóth István a neve.


Életrajzi adatai pár sorban elférnek: 1923-ban született Tenkegörbeden, s 2001-ben halt meg Marosvásárhelyen. Ami e két sarokpont közé eső 78 esztendőbe belefér, az a tanárság mellett (Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely) a költészet és a műfordítás. (Olykor talán inkább a műfordítás és a költészet.)


Formaművésznek tartják, jelentős hozzájárulása a latin irodalom magyar nyelvre való átültetéséhez. 1980-ban válogatott versei jelentek meg a Kriterion könyvkiadónál (Sziklás parton), utána már csak három önálló kötetéről tudok: 1994-ben a Népújság-könyvek sorozatban jelent meg vékony füzete, majd 1998-ban a Mentor adta ki Herbárium-át, 2000-ben pedig Besztiárium címmel jelent meg verseskönyve a Literátornál.


1988-ban jártam nála, akkor ismerkedtünk meg személyesen. Felesége éppen kórházban feküdt, ő meg elmagányosodott aggodalmában kapva kapott vendéglátásomon. Emlékszem, az volt a szándékom, hogy végiglátogatom Eminescu román nemzeti költő legjelesebb magyar műfordítóit, köztük Tóth Istvánt is.


Természetesen, mint két költőember, ha megoldódik a nyelvük, amihez az előttük pohárba csorgatott szilvórium is hozzájárult (amit aztán, apró kortyokban, szintén a kert terméséből készült körtepálinka követett), Mindenről beszélni akartunk, hiszen a szabadban voltunk, a kerti asztalnál, köröskörül az anyatermészet, maga a megtestesült Flóra, amelynek ő oly nagy csodálója és szorgalmas szolgálója is volt egyben.


Akkor beszélt nekem régóta dédelgetett tervéről, hogy Lírai enciklopédia címmel verskötet-sorozatban énekli majd meg a növény- és állatvilágot, továbbá a kövek és az égitestek csodavilágát. Herbárium, Besztiárium, Lapidárium, Szolárium lesznek majd a verses enciklopédia építőkövei. Növénytanából már készen áll jó néhány - lelkendezett, s nőttön növő nagylelkűsége jeleként mindjárt fel is ajánlotta az 1991-es Előre Naptár számára a teljes Herbáriumot; reméli, határidőig el is készül vele.


A közlésre már nem kerülhetett sor: egymásra csodálkozásunk örömét megszakította az 1989 év végi romániai rendszerváltás forgataga: engem jól elkapott, őt meg felőrölte... Az Előre közben egyszerűen megszűnt, a helyében indított napilap pedig már nem vállalkozott évkönyv kiadásra.


Tóth István egyre magányosabb lett. Nyugalomba vonult. Emberi-költői tapasztalatára nem tartottak igényt, a megbolydult világ nem sok jót igért a klasszika-filológiában járatos és az egyetemes emberi értékeknek elkötelezett költőnek. Élete utolsó pillanatáig várta, hogy egyszer még meglátogatom. Hogy megmutassa nekem lírai eniklopédiáját, s tanácsot kérjen kiteljesítésével kapcsolatban. 


Nem találtam módot időt szakítani rá. Arra gondoltam: ha igaz a túlvilág, még találkozunk. Addig is most, késői kegyeletként Herbáriumát és Besztiáriumát lapozgatom. Nem hiba nélküli, helyenként fáradt, muszáj-versek keverednek bennük az élővilág mély, bölcs megértését és mindennél előbbre való teljességét vállaló lírai szemlélettel megírt remek darabokkal. Álljon itt, mementóul a Herbárium bevezetőjeként szolgáló verse, amely már látogatásom előtt készen várta a számomra végképp megkésett folytatást...




Tóth István:
ELŐHANG


Hogyha teljesen érzem vállamon 
egyetlen földön fekvő levél sorsát: 
legalább olyan súlyos, mint egy ország 
ügyét védni egy vészes várfalon.


Hogyha száműzetését vállalom 
egy elrejtett virágnak, mit magos fák 
zártak be, s a még nagyobb elhagyottság 
rengetegnél is sűrűbb árnyba von:


mi késztet mégis, hogy mellé szegődjek? 
Hisz egyirányú úton megyünk végleg,
 amelyen visszajönni nem lehet.


Engem minden ártatlan sors megölhet: 
felmentésére hív a percnyi élet, 
és én véle örökre elveszek.


Somostető, 1984. X. 6.

Paprikaültetvényem (5)

2011. február 26. Jól látható hajtások a palántán

Az ültetvény pár napja mindenestől az erkélyre költözött.


Egészen pontosan, miután pontot tettem múltkori beszámolóm végére, feleségem közölte velem, hogy elégtelennek találta a konyhai megvilágítást a növények további fejlődéséhez. A palánták tetején már alig észrevehetően megjelentek az első hajtások, tehát minden sínen. 


Pénteken reggel első dolgom volt, hogy portrékat készítsek a megerősödött hajtásokról. Ez már az én gyatra makrózási tudományommal is sikerült: mind az öt palánta belépett egy új fejlődési szakaszba, amit már illik komolyan venni.


Paprikáim, mindent összevetve, jó körülmények között élnek és fejlődnek. Ez ellen nem lehet semmilyen kifogásom. Szomszédságukban egész sor amarylisz, gloxínia és pármai ibolya-példányok élik a maguk sajátos életüket, bölcsen és szabályszerűen, immár több esztendeje. Ebbe a rendbe illeszkednek most be paprikáim is, bőven részesülve a csupaüveg erkélyre érkező fényből. Jut is, marad is... A 16-18 fokos átlaghőmérséklet nem kényezteti el őket túlságosan, és ami mindennél fontosabb: nincsenek kitéve semmiféle szélnek, ami a föld kiszáradását is meggátolja.

2011. február 26. Minden csupa fény

A miniatűr "rőzsecsomó"-n talán már törpeként se tudnék megpihenni, mert még inkább összezsugorodott, szinte úgy tűnik, mintha a föld beszippantani készülne, hogy humusz legyen belőle: életet adó tápszer a kiválasztott túlélő "ötök" sikertörténetéhez.

2011. február 26. A "rőzscsomó" felszívódása beindult...

Halottébresztő Petőfi

József Attila már megérte s a bőrén tapasztalta, így versbe fogalmazta azt, amit nagyjainkkal a felpezsdülő kereskedelem hajnalán a reklám kedvéért műveltek:

"...neve, ha van, csak áruvédjegy,

mint akármely mosóporé..."

- írta a költőkről a Mondd, mit érlel c. versében. Több mint száz esztendős képes naptárt lapozgatva bukkantunk rá annak a mindenható életelikszirnek a hirdetésére, mely Petőfi nagyságát vette kölcsön a maga nagyszerűségének ecseteléséhez. Érdemes az egész hirdetésen átrágnunk magunkat, s végtére azon szomorkodni, hogy ez a csodaszer mily sajnálatos módon eltűnt a látóhatárról, s egy idő után készítője már úgy reklámozta - igaz, akkor már nem Szabadszállásról, hanem Budapestről (hogy felvihette az Isten a dolgát!), hogy Petőfi sósborszesz. Igaz, a szóbanforgó patikárius két különböző patentet vásárolt, de miként a reklámokból kiderült, hatásuk univerzális volt... 

A bölcs levele egy volt tetszhalotthoz

E czim alatt akarjuk bemutatni kedves olvasóinknak a legújabban kipróbált s leghatásosabb „Petőfi- Élet-Elikszir" gyógyértékét. Minden okos családapa készenlétbe tartja a „Petöfi-Élet-Elikszirt", mert e nélkül egy perczig sem lehet élete biztosítva. Épen ezért, mert köztudomású, hogy a ,,Petöfi-Elet-Elikszir" úgy belsőleg, mint külsőleg néhány percz alatt megszünteti az összes létező fájdalmakat és betegségeket, mindenkinek saját érdeke, hogy az egyetlen egy helyen kapható ,,Petőfi-Élet-Elikszirt", azonnal meghozassa és családját örökre boldoggá tegye. Ez az egyetlen egy czim, a honnan a „Petőfi-Élet-Elikszirt" meg lehet hozatni: 

Vajna   József  gyógyszerész,   Szabadszállás.   

1 nagy üveg ára 2 korona, postán csak 3 nagy üveg szállítható pontos kimerítő utasítással. 

(Lásd érdekfeszítö erre vonatkozó elbeszélésünket, mely teljesen igaz, a hirdetésünkben megtörtént dolog.)

Képünk azt a pillanatot ábrázolja, amidőn egy deputáció jött megköszönni a pápaszemes bölcsnek, hogy még 1848-ban, a szabadságharcz nehéz napjaiban kommendálta nekik a Petöfi Élet-Elikszir mindennapi használatát. Mert — úgymond a szónok — a Petőfi Élet-Elikszir-nek köszönhetjük itt valamennyien azt, hogy ilyen egészségben megöregedtünk. — Az öreg bölcs egyik karját fölemelve inti őket, hogy odahaza népeik között terjeszszék mindenütt továbbra is a Petöfi Élet-Elikszir minden betegség elleni jóságos hatását, mert — úgymond — egész életembe került, mig az előttem levő bölcsek könyvéből ki tudtam fürkészni a Petőfi Élet-Elikszir gyógyerejét és sok éjszakát átvirrasztottam, mig sikerült összeállítani annak alkatrészeit és használati utasítását. — Végül kis unokája összetett kezekkel kéri a küldöttség vezetőjét, hogy mindenütt egyhangúlag hirdessék:

„Éljen a Petőfí Élet-Elikszir!"

A bölcs levele egy volt tetszhalotthoz!


Kedves Gazduram!


Igen örvendek azon tudatnak, mely szerint már a legjobb egészségnek örvend a „Petőfi-Élet-Elikszir" használatától. Ugy-e megjósoltam akkortájban, a mikor már a koporsóba akarták szögelni, hogy talpra állítom kendet, ha nekem szót fogad és a „Petőfí-Élet-Elikszirrel" kurálja magát. Ugy-e nem hitte volna bátyám uram, — kinek halálhíre futó tűzként egész vármegyénkben elterjedt, nagy fokú tüdő, sziv és vese baja miatt, — hogy még sajátkezüleg fog irni nekem hálalevelet.

Paprikaültetvényem (4)

2011. február 24. Megjelentek az első élősködők

Kicsit arra emlékeztet ez az ültetvény-megfigyelés, mintha felfogadott csősz volnék, akit a gazda kirendelt, hogy a vetését őrizzem. Nincs más dolgom, csak elnézegetni a miniatűr területet, lesni minden észlelhető legapróbb változást és mindezt följegyezni vagy legalább is észben tartani.


Ám ha sokat és túl merően nézem a paprikatáblát, úgy tűnik, hogy nem történik semmi.



A hétfő tehát a diszkrét megfigyeléssel telt. Nem készült sem csoportkép, sem közelkép a túlélőkről. Megjegyzem, mind az öt derekasan kihúzta magát, s olyan egyenesen törtek az ég felé, mintha parancsszóra tennék.


Kedd  reggel viszont már nagyságrendi különbségek is mutatkoztak. A legfejlettebbnek egy jobboldali palánta bizonyult, fejjel kimagasodva a többi körül. A legjobban lemaradva a középső palánta tűnik - csak nem takarják őt féltékeny módon a társai? Az ember azt gondolná, hogy ilyen gyér számú túlélő esetében az összefogás szelleme hatványozottan fontos. De nem: paprikáim saját magukért, egymással versengve igyekeznek minél magasabbra jutni. Fő a verseny!


Szerdára megerősödött minden egyes palánta. Csakhogy mellettük újabbak igyekeztek melléjük kapaszkodni, mások éppen akkor törték át a fellazult föld felső kérgét és gyorsan a napfény felé kezdtek nyújtózkodni. Feleségem így töprengett:


- Megkérdezem néhány barátnőmet, nem kell-e nekik a palántákból?

2011. február 23. Készülődik a konkurencia. Mi lesz a sorsuk?

Nyilván: elege van a pusztításból. Az ő lelkiismeretét is megfeküdte a múlt hét végi gyomlálás. A választ talán holnap már megkapjuk. A kitépett palánták halott, fehér szárai ott hevernek, rőzsecsomóként, a cserép pereme mellett. Ha az ültetvénynek hozzám illő méretei lennének, akkor most ott ülhetnék, a csomó tetején, egy bottal a kezemben és mindenkit elkergetnék, aki a palánták életére tör. Mert már megjelentek az első élősködők: az erkélyünk virágain tenyésző apró, alig gombostűfej nagyságú legyek kíváncsian zsongják körül paprikáimat. Ártanak nekik? Nem ártanak? Ki tudja? Ezt megtudni - gondolom, erről szólnak a következő napok történései. Meg még egy csomó mindenről...

2011. február 23. Rőzsecsomóra emlékeztető halott palánták

Februári könyvböngészde (3x1)

Csíksomlyóról szól a vers

A Kriterion méltán népszerű tematikus verskötet-sorozatában kapott helyet a Mirk László válogatásában összeállított 101 vers és ének Csíksomlyóról (Kriterion Könyvkiadó, 2010, Léstyán Csaba illusztrációival), amely egy csokorban kínálja mindazon lírai műveket, melyek valamilyen módon az egyre népszerűbb, világviszonylatban is ismertté váló székelyföldi kegyhely történelméhez, szellemiségéhez, hagyományaihoz és sajátos értékeihez kapcsolódnak. Az antológiába fölvett szerzők korelnöke az 1837-ben született Imets Fülöp Jákó (A kőosztováta c. hitregével szerepel), a legfiatalabb a csángó Iancu Laura (sz. 1978), akinek Confesiones c. verse zárja a lírai szakaszt. A két "sarokkő" között pedig még 46 már holt, illetve jelenkori, erdélyi és anyaországi költő munkáiból teljesedik ki a kegyhely üzenete, melyet további 16, Somlyóhoz kötődő, zömmel Mária-ének teljesít ki. A kötet nem hiányozhat se az olvasó polcáról, se a könyvkereskedői kínálatból.


Transzszilván szellemi értékekre nyitottan

Az erdélyi irodalom és gondolkodás sorsfordító korszakában szívesen lehorgonyzó Cseke Péter tovább írja, majd rendszerezi azokat a tanulságokat, melyek a kisebbségi létértelmezések mentén, mintegy értékes hagyományként, a transzszilván eszmeiség legkövetkezetesebb és legtávolabb látó személyiségek után ránk maradt. A nagy kérdés csak az, hogyan igazodunk el bennük az értékek és az eszmék mai, konfrontációs zűrzavarában? Balázs Ferenc, Kós Károly, Makkai Sándor, Balogh Edgár, Buday György, Dsida Jenő, a Jancsó-fivérek - Béla és Elemér, Gáll Ernő stb. olyan jelzőkövei a könyv szellemiségének, amelyek önálló tanulmányokból, elemzésekből állnak össze egységes képpé. Az egészet pedig a szerző eszményeit és szándékait tisztázó, helyére rakó ezületésnapi interjú olvasható Cseke Péterrel, Bertha Zoltán tollából. (Cseke Péter: Álom egy kolozsvári Solveig-házról. Eszmetörténeti írások, dokumentumok. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2010.)


Átmenetek vándorútján

Simó Márton, széles merítésű regényfolyama (Bozgor *, **, ***) után kisregény terjedelmű, összefüggő novellafűzérben vezeti át az olvasót napjaink legkínosabb állapotán, amit mindközönségesen "átmenet"-nek - választékosabban: tranzit - hívunk. A fogalom tág tartomány fölött terjeszkedik el, szerzőnket ezúttal az a fajta létbizonytalanság, kétlakiság, kettősarcúság, ide-oda csapódás, ideiglenesség érdekel, amelyet annyi sorstársával együtt megtapasztalt az utolsó évtizedekben, az európai migrációs folyamatok felgyorsulásával. Az Erdély és az anyaország közötti egzisztenciális szintkülönbség megannyi induló életet változtatott ingoványosan átmenetivé, máról holnapra tengődővé. Egy távolsági buszjárat oda-visszautazásának keretrajzába sűrítve a könyv minden lényegeset elmond e csökött életforma személyiségpusztító jellegéről, kilátástalanságáról, olcsó és talmi örömeiről. A közéje ékelt néhány életsors bizonyító anyagnak megjárja s bár sokáig ragozható, nélkülük talán ütősebb, hatásosabb lenne a könyv. (Simó Márton: Tranzit. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008)

Cseke Gábor

(Az anyag az Új Magyar Szó Színkép mellékletének készült.)

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (84)

A marseille-i merénylő

Hitlert nem tudnám a gyilkosság vádja alól felmenteni
1934 július


„Hitlert nem tudnám a gyilkosság vádja alól felmenteni!” - mondja szanatóriumi betegágyán Griger Miklós, aki felett holnap tartanak konzíliumot
Országszerte keltett részvétet a váratlan hír: Griger Miklós apátplébánost, országgyűlési képviselőt súlyos betegen szanatóriumba szállították. Most itt ülünk a betegágyánál, amelyen ott függ - fekete zsinóron - tenyérnyi ezüsfeszületje. Szobája telistele virággal, asztalán, sőt még a paplanán is- egymás hegyén-hátán könyvek, levélcsomók,újságok. Imakönyve mellett Kempis Tamás: Krisztus követéséről, majd Emil Ludwig Bismarck könyve és Beszélgetései Mussolinival, Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről. 
Amikor megdicsérjük, milyen jó színben van, Griger Miklós mosolyogva legyint a kezével:
- A színem, meg a kedélyem, amelyet megőrzök még a legnagyobb fájdalmak közepette is, nem jelent semmit... Kedden tartanak fölöttem konzíliumot, akkor dől el, mi vár reám.
Azután elmondja,hogy Péter Pál napján Dombóvárott beszélt. Már ott megrohanták a vesefájdalmak, orvosnál is járt, aki eltiltotta a beszédtől és ágyba parancsolta.
Persze nem fogadott szót. Rettenetes fájdalmakkal szólalt fel a dombóvári, sőt július elsején, vasárnap a bátaszéki népgyűlésen is. Pallavicini őrgróf vitte őt autón Bicskére, a plébániára. Egy hétig ágyban feküdt, mire az orvosai kijelentették, nem vállalnak érte felelősséget. Autón Budapestre hozták és egy hét óta itt fekszik a Batizfalvy- szanatórium első emeletének 19. számú szobájában, Mező Béla egyetemi tanár kezeli. 
Most minden a holnapi konzíliumtól függ:szükség van-e operációra és ha igen, gyönge szíve megengedi-e, hogy ezt elvégezzék rajta. Kicsiny szanatóriumi szobája előtt szinte sort kell állniuk a látogatóknak, pártkülönbség nélkül keresik fel őt a politikusok, hívei, barátai és tisztelői, na- nap után érkeznek fel Bicskéről is aggódó látogatók.
Egy hét óta - felel az érdeklődésünkre - fájdalmaim csökkentek közérzésem javult. Persze nem tudhatom, mit hoz a jövő. Annyi bizonyos, nem vagyok az az ember, aki tolakszom a világra.
Most aztán kibújik belőle a politikus:
- A belpolitika pillanatnyilag nem annyira érdekel, mint a külpolitika, elsősorban természetesen a német események. Mindent elolvasok és legjobban ragadta meg figyelmemet Mauriac katolikus francia írónak az a kijelentése, hogy bármilyen nemzetközi fórumon fog is Hitler megjelenni, mindenkinek a tekintete az ő kezeire fog tapadni. Én is azt állítom:
- Hitlert nem tudnám a gyilkosság vádja alól felmenteni! Ő is csinált forradalmat, de őt nem lőtték ezért agyon, megelégedtek azzal, hogy zár alá helyezték és az ötévi büntetésből is csak egy évet kellett kitöltenie. Az ő rendszere védelmére teljesen elegendő lett volna, ha ő is úgy bánt volna el az ellenforradalmárokkal, mint ahogy vele bántak el annak idején. Arról, hogy katolikus vezérférfiakkal hogyan bánt, nem is akarok beszélni. Szívből kívánnám a németországi hitlerizmus bukását, de attól félek, hogy most hirtelen felfordulás, anarchia következnék ott be. Annyi bizonyos: Hitler le fogja járatni magát és a német kibontakozásnak más alapon kell bekövetkeznie. Remélem, most már a mi kormányunk is belátja ezt!
Griger Miklós gondolkodik, majd így fejezi be az érdekes beszélgetést:
- Ezek a német események igazolják azt, hová vezethet a diktatúra és milyen görcsös kézzel kell kapaszkodnunk a demokratikus kormányrendszerbe, amely minden hibája mellett is teljesen kizárja ilyen szörnyű események bekövetkeztét.
A demokratikus kormányrendszer mellett még a politikai ellenfelek is képesek szinte egymást kiegészítve dolgozni a nemzet boldogulásáért és alkotmányos működést fejtenek ki, míg a diktatórikus rendszer mellett oda fajulhatnak a viszonyok, hogy még a testvérek is gyilkolják egymást...
Griger most kiveszi a hóna alól a hőmérőt: nincs láz! Jó jel, hogy még a temperamentumos politizálás sem szöktette fel a hőmérsékletét.




Hitlert a választók 84.3%-a Hindenburg utódává választotta
1934 augusztus


Berlin, augusztus 20.
A vasárnapi német szavazás a birodalom egész területén rendben és nyugalomban folyt le. Csak a csend hiányzott, mert a választási propaganda, amely Hindenburg temetésének másnapján megindult, szinte óráról órára fokozódva vasárnap soha nem látott méreteket ért el. Még a vonatok mozdonyain is hatalmas betűk hirdették „Stimmet mit ja! Hitler ist der Friede!” („Szavazzatok igennel! Hitler: - a béke!)

Paprikaültetvényem (3)

Kopasz ember jobban néz ki... (2011. február 19 délután)

Azzal búcsúztam szombaton: "De hát a kocka már el van vetve..."


Amikor e szavakat leírtam, nem sejthettem, hogy alig telik el pár óra, s a palánták sorsa végzetesen megpecsételtetik. Arra gondoltam, hogy aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik és reméltem, hogy a majdani bő termés érdekében (azt írják a szakkönyvek, hogy a csípős paprika, helyesen kezelve, gazdag, késeig tartó  terméssel hálálja meg a gondoskodást) további ízes falatokban reménykedhetem.


Még világos volt, amikor szombaton délután bekövetkezett a ritkítás kegyetlen művelete. Kopasz ember jobban néz ki, mint ez a letarolt, miniatűr paprikaágyás. Tiszta szerencse, hogy előzőleg - ki tudja, milyen sugallatnak engedelmeskedve? - készítettem egy "békaperspektívás" és egy "légifelvételt" a dús ültetvényről - az utókornak.

Légifelvétel - 2011. február 19.

Békaperspektíva - 2011. február 19.

Paprikaültetvényem (2)

Ma reggelre ismét lehavazott...

Tegnap bejelentette Ilonka, a feleségem, hogy roppant sajnálja - méghozzá tiszta szívből -, de hamarosan meg kell hogy ritkítsa az ültetvényt. Méghozzá alaposan és gyökeresen.


Mondjuk, ehhez istenadta joga van, hiszen bár az ültetvény eszmeileg az enyém, a tettreváltás a kezdet kezdetétől az ő kezéhez tapadt. Annyira otthonos, bejáratos ő a növényvilágba, hogy én még csak a szerszámokat sem vagyok méltó utána cipelni.


Azt is mondta  ugyanakkor, hogy tiszteletben tartja szándékomat, amivel fotográfiákkal dokumentálnám a palánták növekedését, ezért pár nap haladékot még ad a paprikáknak, de értsem meg, hogy ekkora sűrűségben semmire se mennének, csak kínkeserv lenne az életük.


Persze, én megértettem, ezért inkább most ő sóhajtozik a rá váró kegyetlen feladat miatt és én vigasztalom. És kissé  visszásnak érzem ezt a mi játékunkat, mert úgy tűnik, hogy kísérletünkkel teremtő istent akarunk mímelni, aki beleszólhat a természet rendjébe. Éjszaka óta sűrűn hull odakint a vizes hó, vattás fehérség és latyak körül az egész világ, a benti ablakpárkányon viszont, a szűrt tejfehér fényben az életnek bókol a paprikanépség. Nem tudják, hogy pár nap múlva pusztulniuk kell. Mert mi, hogy értelmet adjunk néhány óránknak, eljátszadozunk a sorsukkal, az életükkel. Ez az, ami egyáltalán nem istenekhez méltó viselkedés.


De hát a kocka már el van vetve...

20011. február 19, reggel: az ültetvény mit sem tud a rá váró sorscsapásról

Paprikaültetvényem (1)

20011.február 15, reggel. Az első "fecskék"

Nagyon szeretem a csípős paprikát. Ez tény. Minél jobban telik az idő, annál elszántabb híve vagyok ennek  És nem azért, mert a kertészek szerint az egyik legsikeresebb kerti fűszer - még a rovarok is elkerülik, annyira tartanak az erejétől! -, s gáncstalanul ontja termését, egészen addig, míg be nem áll egy végzetes késő őszi fagy, hanem mert bizsergető, kemény csípőssége különleges burokba vonja a legjobb falatokat.


Mit kerteljek: naponta átlag 2-3 csípős paprikát is elfogyasztok. Persze, mikor van.


Ősszel pedig, amikor nagyon olcsó és a savanyúságokhoz olcsón, kilónként kínálják a sok apró csövecskét, a vérpiros színűtől a narancssárgán át a mérgeszöld legsötétebb árnyalatáig, olyankor nagy előszeretettel használom az alábbi receptet, amit az interneten találtam:


"Még Erdélyből hoztuk a receptet, a fiúk majd minden levesbe tesznek belőle, így az kellemesen csípős lesz. Évente 1 kilónyi csípős paprikából készül (vagy 2-3 évente 2-3 kg paprikából, mert eláll).

A csípőspaprikát kb centis darabokra vágjuk (műanyag kesztyűben, mert szétmarja a kezet!) és tisztára mosott kisméretű befőttes üvegekbe rakjuk, felöntjük vízzel, majd egy fazékba kiöntjük a vizet. Ez jó módszer arra, hogy biztosan elegendő levet készítsünk. Minden liter vízhez kell 1 ek só és 2 dl 10%-os ételecet. A sós, ecetes felöntőlevet 2-3 perc forralás után rátöltjük a paprikára és hagyjuk kihűlni. Leöntjük, felforraljuk, újra felöntjük, hagyjuk kihűlni. Mindezt háromszor kell megismételni, majd lefedni az üvegeket és szárazdunsztban tartani másnapig."

Kitűnően bevált már vagy pár éve. Sőt, mondhatni, egyre jobban sikerül. 

Legutoljára feleségem hozott világításkor unokatestvére szamosújvári kertjéből nagyon ízletes, apró termésű csípős paprikát; mondhatni, a chili kellemes, szelíd aromájával vetekedett. Egy különösen szép példányt félretettem, hogy majd elszaporítjuk. Február elején el is vetettük egy cserépben és a konyhaablakba tettük, ahol több fény éri, du. 2-től pedig a nap is rásüt (ha nem felhős az idő).

Pár napja bújtak ki az első magok, azóta naponta akár többször is fényképezem az ültetvény állapotát. Időről időre fényképes híradást adok itt róla.

2011. február 15, délután

2011. február 16.

Felvágok...

Méghozzá száz esztendei késéssel, egy olyan könyv lapjait, ami 1911-ben jelent meg, majd került a Csíkszeredai R. K. Gimnázium tanári könyvtárába (a leltári pecsét szerint), s onnan, feltehetően kalandos és nem túl dicső utat bejárva, a mostani Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlegére. Ahol - Kelemen Katalin könyvtárosnő szerint - most különleges védettséget élvez. Akárcsak a többi, kb. 22 ezernyi dokumentum, amelyek alapját a Csíki Székely Múzeumtól 1978-ban átvett állományok képezik.


Az Endrődi Sándor összeállította Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 c., a Petőfi Társaság Tulajdonaként feltüntetett nagyszabású, közel 550 oldalra rúgó igen eredeti bibliográfiáról van szó, amelynek lapjai zöme pár nappal ezelőttig még úgy szunnyadtak, felvágatlanul, ahogyan a nyomdából kikerültek. Elején, közepén és végén néhány ívbe már bemetszettek korábbi kíváncsiak papírvágó kései, de az egész olvasáshoz való előkészítése a jelenre, a késő utókorra maradt.


Történetesen rám.


Ami azt jelenti, hogy ez a könyv - amit pedig az irodalomtörténet s a Petőfi szakirodalom felbecsülhetetlen értékű és mellőzhetetlen adaléknak tekintenek mind a mai napig, ott, ahová ez a példány került, egyáltalán nem töltötte be a hivatását; mondhatni süket fülekre talált vagy pusztába kiáltott szónak bizonyult. Ahogy tetszik...


Ezzel senkinek az érdemeit nem szeretném kicsinyíteni, mint ahogy a saját érdemeimet sem túlértékelni, hiszen azt a másfél órás foglalatosságot, amit a bicskám hersegésének a megfigyelésére és a kifent penge helyes szögben tartására fordítottam, bőven kárpótolja az az élvezet, amivel ez a nem túlságosan olvasmányos műfaj olvastatja magát.


Aki ismeri a kiadványt, tudja miről van szó, aki meg nem, annak elárulom: magába foglalja "kritikai és bibliographiai pontossággal mindazt, ami a nagy költő rövid élet-ideje alatt tőle és róla az egykorú lapokban megjelent: 1842 május 22-étől, midőn nyomtatásban először lépett nyilvánosság elé, 1849 julius 31-ikéig, midőn a segesvári csatatéren nyomtalanul eltűnt." - summázza a tárgyat Ferenczi Zoltán 1910-ben datált, a könyvhöz írt előszavában.


A könyv jelentőségére Schöpflin Aladár nyugatos kritikáját hoznám fel bizonyítékul, aki nem a gyűjtemény magát méltatja, hanem azt a tükröt értékeli, amit a könyvből kiolvashatni. És ez a tükörkép a lehető legárnyaltabb a korszak Petőfi-percepciójáról. 


"A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét, s hosszas hánykódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes egzisztenciához is jut mint Vahot Imre Pesti Divatlapjának szerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan éleszthette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a színész személye exponálva van a színpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött az eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált, ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.


Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés és a hírlapi konkurencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt az éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszínész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irigységgel néztek a Pesti Divatlap kitűnően bevált új akvizícióját. Megjelent a Versek első könyve - zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hírnökben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, unos-untig kiabáltak bele a költő és a közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajul, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változtatással mind csak ezt mondja, hol nyílt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatú oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségére vagy költői természetére. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene csak szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőítették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat - amit mintha itt-ott fel akarnának újítani ma is -, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebírálgatták egymás közleményeit, s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy-egy tüskét szúrni bele.

Széllel szemben...

(A huszadikszazad.hu Páholy rovatába szántam az alábbi írást.)

Dr. Balogh Ernő: Korondi aragonit bánya, árcsói fürdő

Személy szerint mindig nagyon izgattak azok a személyiségek - s velük együtt azok a jellemek és helyzetek -, akik a tömegeket, a közvéleményt elsöprően hömpölyögtető események fősodrával következetesen szembe mentek, már-már ellenzéki különutasként nyilvánultak meg. Ilyen magatartások mindig akadtak, ha nem is számosan s érdekes, tragikus jelzőtüzei ők a történelemnek, mindegyre arra utalva, hogy a vezényszóra elképzelt egyöntetű cselekvés, akárcsak az áradások kíméletlensége, képes mindent globálisan magával sodorni.


Álljunk meg egy pillanatra az 1940-es őszi magyarországi-erdélyi eseményeknél, amikor is hosszas vajúdás és végeérhetetlen tárgyalássorozatra hirtelen pontot téve, megszületett ama nevezetes bécsi döntés, ami a Felvidék korábbi visszatérte után ha nem is a revízió teljes győzelmét, de az azért küzdők további pillanatnyi elégtételét, ünnepes örömét hozza.


A huszadikszazad.hu portál közleményei hűen leképezik azt a tömegujjongást, mely a Trianon utáni részleges jóvátétel eseményeit és intézkedéseit kísérik, és valójában akkora a mámor, a gyors közigazgatási és katonai bevonulás szervezett lerendezése fölötti lelkendezés, hogy a disszonáns, a józanabb hangokra senki nem figyel oda, amelyek pedig arra figyelmeztetnek, hogy emberi viszonyaink Erdély földjén jóval összetettebbek és sokkal több megfontolást, tapintatot és emberi tartást igényelnek ahhoz, hogy egy ilyen eseménylánc hosszabb távon visszafordíthatatlan legyen.


Az északerdélyi bevonulást kísérő általános köszöntésáradat, írói-újságírói megnyilvánulások közt szinte fehér hollónak számít egy-egy olyan gesztus, amivel az akkor még igen fiatal Szabédi László költő (eredeti nevén: Székely László, 1907-1959) mindjárt a bevonulás őszén, saját kezdeményezésre, tanítói állást vállalt egy Kolozsvár környéki színromán falu román iskolájában, hogy az ottani gyermekeket tanítsa. Valószínű, hogy üzenetértékű döntését fölöttébb furcsának találták kortársai, amit ő még azzal is megtetézett, hogy isten háta mögötti élete üres óráiban a helyi népköltészet darabjainak gyűjtésére és magyar nyelvű tolmácsolására adja a fejét. Ráadásul a báréi csujogatások Frunza verde - Zöld levél címmel meg is jelentek 1945-ben, s a hozzá írt előszóban ekként foglalt állást: „Az itt következő román népi verseket, chiuiturákat 1940-41 telén gyűjtöttem a Kolozs megyei Báré községben /természetesen az itt közölteknél jóval többet/. Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és román népi műveltség.” A hídat kereste hát a lehető legalkalmatlanabb körülmények között is Szabédi László az egymástól jól elkülönített és egymással szemben felajzott táborok között, azt a kapcsolatot,  mely tartósan és békésen összeköthetne bennünket. Igaz, ez a széllel szembeni demonstráció időben nem tartott többet egy esztendőnél, mert 1941-ben a költőt már ott találjuk alkalmazottként a kolozsvári egyetemi könyvtárban, majd még egy év múlva ő lesz az északerdélyi Termés c. irodalmi folyóirat és szemle kezdeményező szerkesztője.

Örök téma - mai megközelítés

* Mircea Cărtărescu és a nők

* Lehet-e újat mondani róluk?

Visszhangos könyvsiker lett a bukaresti Mircea Cărtărescu novellagyűjteménye (De ce iubim femeile. Humanitas, Bucuresti, 2004), amely az írónak az Elle című, nem kimondottan szépirodalmi magazinban megjelent, egyre keresettebb rövid írásaiból állt össze - mondhatni, szinte magától. Az addig inkább az elitet és az avatott közönséget megcélzó Cărtărescu-művek e pillanattól egészen más fényben ragyogtak föl: az alkotóra jótékony palástként simult az eleve népszerű témából eredő, rokonszenvvel párosuló tömegérdeklődés... 


A költőként, regényíróként elismert, a nyolcvanas évektől az irodalmi élet élvonalába törő Mircea Cărtărescu sok korábbi, rangos művét ez a kis novellagyűjtemény beemelte a "divat" tartományába.


Mit kerteljek? A nők karján az író könnyedén besétált a köztudatba.


Szerencsére - mondom most -, mert így legalább ez a lektűr egy minőségi író megközelítéséhez nyújt tolvajkulcsot.


Koszta Gabriella jól tette, amikor az író sugallatát meghallva, rászánta magát, hogy a pécsi Jelenkor Kiadónak lefordítja a kötetet, amely 2007-ben meg is jelent egy zsebkönyvként elképzelt Útravaló c. sorozat indító köteteként.


Ami érdekes és izgalmas ebben a formailag nem irodalmi műben, amely emlékfűzérre, a szöveg mögül mindegyre kibeszélő értekező prózára emlékeztet, az az, hogy úgy tűnik, mintha az író kizárólag olvasója számára bizalmasan, tudata legmélyebb rétegeiből bányászná elő vallomásait, s olyan titkokat szellőztetne meg, amit az ember rendszerint magába szokott temetni. E meghitt bizalmasság teremt szoros kapcsolatot szerző és olvasója között, pedig hát a könyvet távolról sem kell önéletrajzi adaléknak tekintenünk. Az író éppen úgy él benne természetadta szabadságának jogával, hogy arra és oly módon kanyarítsa a mese folyását, ahogyan a szükség éppenséggel megkívánja. Olyan ez, mint a mindennapi életben a kamaszok egymás előtti fantáziálása, amikor gáláns kalandjaikat próbálják felnagyítani, kiszínezni, jelentéssel és fontossággal felruházni. Fabulálnak. Ezt teszi az író is, minden leírt sorával, de őt a gondolat mélysége, az élmények sodra és az írói tapasztalat, fantázia segítik, hogy a tökély felé vezesse a történteket.


A fordító szerint kemény dió volt Cărtărescut magyarítani. Mindvégig az lebeghetett a szeme előtt, amire maga az író kérte meg, amikor rászabadította Koszta Gabriellát a műre: arra vigyázzon, hogy a szöveg otthonosan üljön a magyar fülben. Azt hiszem, ezt az akadályt sikerült venni. És még valami: külön szerencse, hogy női lélek az, amin keresztülszűrődött a Miért szeretjük a nőket? jelentésmezője. Mert ez a tény egymagában fokozott erővel hitelesítette a szövegek autentikusságát, és nem annyira a primér ingerek tartományát, annál inkább a gondolati szintet részesítette kitüntető figyelemben. 


Cărtărescu női kalandjai tulajdonképpen filozofikus, egzisztencialista kalandok. Mint ahogy mindközönséges életünk fölött is elűzhetetlenül ott lebegnek az élet nagy eszméi és gondolatai, mint amilyen a Sors, a Szenvedély, a Szabadság és a Végzet... Például... (Cseke Gábor)

Mircea Cărtărescu

Ki vagyok én?

Néhány éve, amikor a cédéim között turkáltam, rábukkantam egyre, amelyiken szórakoztató, játékos, kellemesen színes, szemléletes, szemet gyönyörködtető személyiségtesztek voltak. A megannyi alaposan kidolgozott, jól ismert teszt között volt egy, a Who Am I? című, amely grafikailag talán igénytelen volt, de a szokatlan fogalmi felépítése megnyerő. Röviden, először is választani kellett hat ház közül. Azután hatféle kerítés közül. Az udvaron el kellett helyezni egy fát a hat fa közül és egy tavacskát a hat tavacska közül.

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (81)

Magyar máglya
1934 június

E hó 12-én lesz egy esztendeje, hogy a magyar politikai és irodalmi világból elköltözött Pakots József. Az életteljes rajz, amely e sorokat díszíti, mindenkinek eszébe juttatja Pakots József derűs, szeretetreméltó egyéniségét és annak a veszteségnek az emlékét, amely a haladó gondolkodású, emberségesen érző társadalmat érte az ő váratlan elmúlásával.
Most itt fekszik posthumus műve, a „Magyar máglya”, asztalunkon izzó erdélyi regény, Tótfalusi Miklósnak, az első erdélyi könyvnyomtatómesternek megrendítő, de egyben felemelő története. A szívet és elmét gyönyörködtető könyv Apafi Mihály erdélyi fejedelem korát rajzolja meg hatalmas megjelenítő erővel, de legtöbb fejezete a mai kornak (szól), amelynek keserű szégyene, hogy mint Kolozsvárt anno 1698-ban, napjainkban is fellobbant a könyvégető máglya a német városok piacán.
És a költőpolitikus regényének Máté evangéliumából vett mottója még sokáig az olvasó lelkében viharzik: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért!” Igaza van Herceg Ferencnek a „Magyar máglya” gyönyörű előszavában, amikor azt írja Pakots Józsefről, hogy „mint gyermekkorának az öröksége, a vérében élt az igazi demokrácia…. az ő demokráciája erős és alkotnivágyó emberszeretet volt…. igazi férfiú és így igazi harcos, lovag a szó legszebb értelmében".




Illyés Gyula - Oroszország
Részletek Illyés Gyula november elején megjelenő könyvéből
1934 június


A tárgyilagos utazó Oroszországtól a szocializmus álmát kéri számon. Fourier, Morus, talán Platon ideális társadalmának emlékét veti a mérleg egyik serpenyőjébe, mikor mérlegelni kezd. Esetleg Marxét, de "ép ezzel" árulja el, hogy Marxot csak hallomásból ismeri. Ez az első vizsga, amelyen elbukik. Ekkor kapja meg először a kispolgári jelzőt, melyet aztán egyre gyakrabban lesz alkalma hallani. Arcába nevetnek s újra és újra dialektikus gondolkozásra oktatják, amely oly egyszerű megállapításokon forog, mint az, hogy minden függvénye mindennek.
Mihez kell az orosz szocializmust hasonlítani? De meg lehet-e egyáltalában egy pillanatban rögzíteni, hogy valamilyen más, már kialakult s viszonylagos nyugalomban lévő társadalom mellé tehessük? Ha meg lehetne rögzíteni, akkor az első összehasonlítás kétségtelenül a régi, cári Oroszországgal kínálkoznék. De Szovjetoroszország lényege (amit az utazó első pillantásra tapasztal) az örök alakulás, a nyughatatlan erjedés.

Nyári mesék / Fürdőzők

Máig nem sikerült kideríteni, kinek az ötlete volt elrekesz-
teni a hegyről a falu felé csordo-gáló patakot. A fürdő-
zésben részt vevő lányok és fiúk, a falu szinte egész aprónépe, azóta is kitartóan egymásra mutogatnak, így aztán mindenki benne van a pácban, de igazából senki sem...


Vagyis a falu mégis.


De lássuk, miről is van szó?


Az úgy történt, hogy egy nagyon meleg nyár volt. A vérszegény patak alig-alig csordogált a máskor vízborította, most éles és szikkadt kövek között. A vakációzó gyerekhadnak annyi víz se jutott, hogy megáztassa benne a lábfejét.


A gazdátlan ötlet tulajdonképpen ekkor született meg: rekesszék el ágakkal, földdel, kövekkel a patakot! Építsenek gátat! Az ötlet pedig elég volt ahoz, hogy nagy sürgés-forgás támadjon a falu felső határában, ahol a patak kacskaringósan, fűzfák hajlékony sátrai alatt besuvad a völgybe ereszkedő házak közé. A gyermeki buzgósággal akár hegyet is lehetett volna mozgatni, egy rögtönzött gát megépítése amellett játéknak bizonyult. Alig egy óra múlva már térdig érő tavacskában tocsoghattak a türelmetlen fürdőzők, akik egyszerűen ledobták magukról kevéske ruhájuk, s már a tová terebélyesedett tavacska hullámai közt ringatóztak. A fürdőzés hamarosan eszeveszett lubickolássá fajult. Önfeledt rikoltozás, csatakiáltások, röhögő nyerítés (vagy nyerítő röhögés?) verték fel a falu csendjét, de mindenki napi munkáját végezte, senki nem ért rá okát firtatni a szokatlan vigalomnak.


Hanem ahogy lenni szokott, derült égből a villámcsapás... Bizony, a legtűzőbb délutánon könnyű szél kerekedett, a hegyek felől kósza felhők gyülekeztek, egy-kettőre tömött, acélszürke felhőnyájjá tömörültek s a gyereksereg csak akkor tért magához, amikor már javában paskolta őket a sűrű zápor s nagy csattanással, villanással kettéhasadt az ég. Menekült, ki merre látott, hanem a magára hagyott tó hamarosan felduzzadt a hegyekről leözönlő víztől, a rögtönzött gát átszakadt, s a megrekedt víz sokszoros erővel zúdult a falura.


Bizony, sok portára befolyt akkor a nagyvíz, elázott a házak földje, az ól, a veteményes kert, s a felnőttek azóta is törik a fejüket, ugyan ki lehett az értelmi szerzője ennek a gyermeki könnyelműségből származó katasztrófának? Ha sikerül megtudniuk, mi is folytatjuk a történetet...

Nyári mesék / Dallas

Imreh Albert: Dallas

Leszáll az alkony. Berci bátyó alig várta: indulhat a tévé. Ha éppen nem maradozik ki az áram. Az most nem lenne jó. Mert éppen A Dallas következik. Benne az a sok bonyodalom. A főhősnek még a szeme se áll jól. Amilyen ravasz, mindig összekuszálja a szálakat. Legalább. 


Van úgy, hogy ő húzza a rövidebbet! Megszorongatják. Felbosszantják. De mindig marad benne annyi szufla, hogy a végére megfordítsa a dolgokat. És ő nevet utoljára. 


Berci bátyó szerint ez nagyon fontos. Szereti ezt a végtelenbe nyúló sorozatot. Olyankor mintha nem is lenne béna. Mintha nem is a nyikorgó, pállott ágyban ülne, nem érzi felfeküdt alteste sajgó viszketegségét. A Dallas világával pendül egy húron, néma szájmozgásával követi a szereplők replikáit. Igaz, a kép eléggé hullámzó, az áramfeszültség annyira egyenetlen, hogy az amúgy is roskatag készülék traktormódra, löketekben adja ki a képet.


De a sikeres stáb végzi a dolgát. Az Ewing-család úgy lubickol a kőolajban és a bonyodalomban, hogy öröm nézni. Berci bátyó pontosan tudja, mikor van a következő folytatás. Csak ne lenne vége soha. Hiszen ha mindig minden úgy néz ki, összeomlik, majd mégis mindig kiderül az ég, akkor ez nyugodtan mehet a végtelenségig.


Berci bátyó próbálta megörökíteni a gonosz főszereplő mosolyát. Három sikerültebb képéből összeillesztett egyet. Az is olyan, amilyen. Csupán emlék.


A Dallas tüzét azóta néhányszor megpróbálták felcsiholni, de talán már késő. Berci bátyó már rég nem lesi az amúgy leghosszabb tévésorozatot.

Nosztalgiázzunk? - pró és kontra

* Egy rendszerváltó román regény és fordítója

* Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok!

Tudomást szereztem egy remek fordítóról, s ezt a hírt igyekszem máris tovább adni. Tulajdonképpen Ilia Mihály hívta fel rá a figyelmemet, mint olyanra, aki hasonló csónakban evezik velem: vagyis olyan tolmácsolója a román irodalomnak, s e törekvésében mindenek előtt a puszta kíváncsiság és az értelmes kihívás vonzereje az, ami belülről fűtik. Ha jól összeszámolom, egészen szép teljesítmény áll már a háta mögött az Erdélyből az anyaországba áttelepült, jelenleg Pécsett élő Koszta Gabriellának, aki eredeti szakmája szerint színésznő, 2007-től pedig avatott fordítója is a román irodalomnak. Közben a Jelenkor folyóirat és kiadó házatáján fejt ki sikeres menedzseri tevékenységet. 


Eddig megjelent nagyobb szabású fordításai: 


Dan Lungu: Sunt o babă comunistă!, Mircea Cărtărescu: De ce iubim femeile, Norman Manea: Intoarcerea huliganului, Florina Ilis: Cruciada copiilor, Gabriela Adameşteanu: Dimineaţa pierdută. E mellett, tíz hónapon át szerkesztette férjével, Csordás Gábor költővel az ÉS-ben a Balkán Balkon című irodalmi mellékletet, amelynek román anyagát ő gondozta.

Dan Lungu (sz. 1969, Botoşani) regénye egy politikai lektűr olvasmányosságával kínálja magát. Az író hálás témához nyúl, ugyanakkor az általa használt nyelvezet akár egy tökéletesen szabott ruha símul tárgyához. A könyv emlékezéses-vallomásos, több személyes szempontú visszapillantás a romániai aranykor viszonyaira, amelyek egyesekben a mai veszteséget, frusztráltságot jelentik, s emiatt nosztalgiát ébresztenek, másokban viszont a mögöttünk hagyott diktatúra dermesztő levegőjét tartják ébren. A regény szereplői - egy faluról városra származott munkáscsalád tagjai - állítják szembe saját élményeiket és emlékeiket az általánosabb összefüggésekbe helyezett tényekkel és igazságokkal. Nosztalgiázzunk-e vagy sem? Bármilyen választ is adjunk, a döntés csöppet sem könnyű. Végig kell futtatni az egyéni sorsok minden lényeges mozzanatát, s megvizsgálni, hogy azokban mennyire található meg a rendszerváltással rólunk leválasztott múlt minden ellentmondása.


A gördülékeny, sok helyen erősen publicisztikus hangvételű könyvet Koszta Gabriella egyetlen lendülettel, ihletetten tolmácsolta 2008-ban. Be is vallotta, hogy Lungu szövege elsőre könnyű falatnak bizonyult. "Tulajdonképpen minden felkérés nélkül azon próbáltam ki, hogy mennyire felejtettem el románul - írta egy levelében. - De érződik a szövegén, hogy elsősorban szociológus..." Azt is elmondta, hogy nagyon jól érzi magát a fordító bőrében, bár képzettsége a színpadi tevékenységre készítette őt föl. De éppen színpadi tapasztalatai segítették hozzá ahhoz, hogy egy másik alkotó bőrébe bújjon. Ahogy fogalmazott: "Jólesik más bőrébe, más helyzetbe, másik nyelvbe bújni... Olyan mintha olvasó-értelmező próbán morfondíroznék, hogy ha átcsurgatom magamon a szöveget, vajon az egészből mi fog kisülni. És ha kisül valami, azt szeretném az olvasónak megmutatni."


Fogadjuk szeretettel Koszta Gabriellát és mindazt, amit "áthoz" nekünk a túlsó partról. Egy későbbi alkalommal Cartarescu-fordításáról is részletesebben említést teszünk. Az alább közzétett részlet Dan Lungu regényének 22. fejezete és a főhős, a kommunista "nyanya", egy nyugdíjas munkásnő munkahelyi nosztalgiázásáról szól. (Cseke Gábor)