2011. augusztus 31., szerda

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (17): Ördögök


Tamás András fotója: Ingázók (részlet egy sorozatból)

Egy ideje kocsmajáró páriának érzem magam, mint aki a fél életét fehér asztal mellett töltötte volt el, s felállni is csak azért állt fel, hogy utat engedjen egyéb szükségleteinek. De úgy látszik, a hosszúra nyúlt üldögélés és beszélgetés csak nekem okozott feltűnést, a világ úgy ment el mellette, mintha mindennek így és éppen így kellene történnie...


Bakter végtelenül türelmes és gyűrődés mentes volt, zokszó nélkül viselte el a másodhegedűs szerepet, amibe minduntalan beletaszítottam azáltal, hogy be nem állt a szám, mert azt hittem, hogy ha á-t mondok, akkor mondani kell a bé-t is, sőt a cé-t meg a dé-t is, ezért aztán mindig toldottam-foldottam a mondanivalómat és azon kaptam magam, hogy nem látom a végét...


Odakint ezalatt pedig a maga szokott rendjében minden azon volt, hogy érvényt szerezzen az éppen esedékes menetrendnek. Az Ufó világa egyszerre volt menedék és gócpont, amely – úgy véltem -, megóv a síneken száguldozó, hihetetlenül felturbózott, kalandor energiáktól, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy akár az idők végezetéig is megülhessünk karnyújtásnyira a vágányoktól, a vasúti jövés-menés sajátos huzatában.


Mert a sínek mentén – figyelték-e valaha? - más a levegő sodrása, talán az idő is másképpen telik és az élet is az örök mozgás, a sebesség, az utazás, a lihegő erőfeszítés, a tovagördülés jegyében zajlik. Erről csak úgy lehet igazából meggyőződni, ha az ember megőrzi nyitottságát, érdeklődését a vasút iránt, ha megélhetési módon talán nem is, de lelkileg mindenképpen elkötelezi magát a bonyolult kor lüktetését és kérlelhetetlenségét kifejező szervezet, a vasút mellett; ha hisz benne, még akkor is, ha úgy esik meg, hogy hellyel-közzel durván a saját törvényei ellen fordul...


Nem tudom, mindebből mi és miként hangzott el az Ufó árnyas asztala mellett ülve, és miként értelmezte szavaimat Bakter Bálint, mert mindaz, ami itt olvasható, utólagos fogalmazvány, egy rögtönzött, dadogós vallomásnak a csinosított formába öntése – azzal a verssel kapcsolatban, amely a Nyolcas vágány árnyékában, pár hónap elteltével született és amely szintén a paksaméta része, itt van:


Ördögök


vonat kúszik a völgybe fel
sikkant egyre: jövök-jövök
acélkerekek nyűgölődnek
zabolátlan kis ördögök


sírnak az élesre fent kanyarban
göcögnek a váltók felett
könnyedén mintegy öntudatlan
vonszolják el a terheket


játékos kedvük ronthatatlan
hallgatom forgalmuk dalát
jönnek nappal és éjszakánként
egy egész életen át


Ennek a három szakasznak mindenekelőtt a muzsikája és játékos hangulata az, ami keletkezésének alapjául szolgál. Szinaján, a királyi üdülőhelyen történt, 1968 kora tavaszán, amikor már csak pár hónap volt hátra második gyermekünk világra jövetelétől, néhány hétre szakszervezeti üdülőjegyet váltottam ki, hogy amíg a család ott tartózkodik, addig is elérhető távolságba legyenek. A kényszerű üdülés ideje alatt, ha nem is naponta, de jóval sűrűbben és a korábbinál kevésbé megerőltetően ingázhattam a hegyi városka és Bukarest között, átérezhettem a naponta munkába utazók kemény, hányatott körülményeit. A Bukarestig tartó, illetve az onnan megtett két és fél óra utazás eleinte gyerekjátéknak tűnt, amihez hozzájárult az a tavaszváró hangulat is, mely akkoriban – a társadalmi olvadás jegyében - szétömlött az egész országban, s a Prahova völgyében különösen. A fagyos, napfényes reggel felhajtóereje akkorának tűnt, hogy a munkába igyekvők egész seregén meglátszott az az élénk bizakodás, amivel a nap beindult: az ébredező természet, a visszahúzódó, fogyatkozó hófoltok, a madársereg egyre hangosabb zsinatolása és lármázása mindenkit elbódított, az embernek valósággal támadt kedve táncra perdülni. Vagy csak bennem kelt életre a természet, mert jól éreztem magam a családom közelében, a régi nagyúri villa emeleti szobájában, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre, s ott a mélyben, ahol a Prahova folyócska igyekezett lejutni az alsó régiókba, két pár sín kanyargott, fényesre fenve, s valamennyi szerelvény, mindkét irányban, ott vonult át, a szemünk előtt Erdély és Havasalföld között... A vonatok sípszója már negyed órával hamarabb felvisított a távolban, s felerősödve végigsiklott a völgyön: hol jajkiáltásnak, hol vakkantásnak vagy éppen örömsikkantásnak hallatszott. Testvérkéjét kíváncsian váró első gyermekünk bevett szórakozása lett azokban a napokban, hogy a hegyoldali tisztásra kiülve számolgassuk egyre-másra az elhaladó szerelvények vagonjait, különös tekintettel a tehervonatokra, melyek között olyan kőolajszállító monstrumok is vonszolódnak hol hegyről lefelé, hol hegynek fölfelé, hogy nyolcvannál is több tartálykocsit regisztrálunk. Az érdeklődést nem nehéz átadni egyik nemzedéktől a másiknak: elég csupán felhívni a fegyelmet a vasútra, éppen csak megmutatni egy befogadásra kész gyermeki figyelemnek, s már csapdába is esett a lélek...


Gyakori hajnali ingázó útjaimon aztán többször is felfigyeltem egy számomra döbbenetesen furcsa jelenségre, aminek magyarázatát, a vonatablakból könyökölve, spekulatív módon nem igen tudtam megtalálni. Jóval később, hosszú évek múltán sikerült váratlanul választ kapnom akkori meghökkenésemre, amiről aztán írtam is valamit – jó, hogy megtaláltam:


Ketrecben a bakter?

A bukaresti rendezőpályaudvar egyik bakterháza előtt láttam először, majd Ploieşti, illetve Feteşti felé sorjázó kisállomások tájékán fedeztem föl újra: az apró őrházak mellett dróthálóból készült ketrec s a rácsok mögött, előírásos tartásban, a sárga zászlócskát feszesen a feje fölé emelve, ott állt a bakter. Hirtelen asszociációval a szájkosár villant eszembe, egy-egy sétálók közé kieresztett kutya pofáján, de gyorsan elhessegettem magamtól a bornírt gondolatot. Majd azon morfondíroztam, hogy netán az őrházak mellett elrobogó vonatok fizikai vonzó hatását ellensúlyozandó tessékelték a drótháló mögé a forgalom őrét, nehogy végzetes módon a csattogó kerekek alá szédüljön. Ugye, a fizikában tanultak alapján... nos, minden lehetséges. Pedig sejthettem volna, hogy „tudományos” magyarázatom nagyokat sántikálva, messze kerüli az igazságot; mert hát miért nincsen akkor minden őrházunk mellett drótkalitka?!
A minap aztán egyszerűen odabátorkodtam egy ilyen ketrec mellett ténykedő vasutashoz, mondaná meg, miért bújik zászlójával a háló mögé?
- Az ingázó vonatok – sóhajtotta legyintve -, tudja, egyesek jócskán italoznak még rajtuk, s amúgy kapatosan, újfajta társasjátékot eszeltek ki: eltalálják-e az üres butykossal a baktert? Néhány kollégámat, bizony, eltalálták... Azóta a ketrec...
Döbbenetesen „egyszerű” hát a magyarázat. Egyformán árulkodik egyes ingázóvonatok közvéleményének lanyhaságáról, s az adminisztratív intézkedések erejében vakon megbízók tévedéséről. Mert ha már ketrec, ne azokat állítsuk beléjük, akik ártatlanok. Az újfajta „sportembereknek” jobban illenének mindenfajta rácsok és csíkok... (Előre, 1979. október 18.)


(Csak a valósághűség és miheztartás végett írom most ide, hogy az Ördögök c. vers körbejárása után ufóbéli irodalmi kupaktanácsunk közös megegyezésre feloszlott, mivel hogy nagyon eltelt az idő aznap. Abban maradtunk, hogy három napot kihagyunk, aztán vár ránk a lángvörös vadszőlőbe öltözött szeparé...)

2011. augusztus 28., vasárnap

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (16): Nyolcas vágány

Ugyanott vagyunk, ahol legutóbb: az állomási Ufó snack bár (bocsánat, de ez szerepel a cégéren) árnyas-vadszőlős boxában. A vasúti rendőrség tagbaszakad képviselői azóta elvonultak, de még vetettek felénk egy kissé gyanakvó, kissé kérdő és némileg memorizáló célú pillantást; ki a fenét érdekel az ilyesmi?


Előttünk a paksaméta, most már tudom, hogy mi következik, a tolató mozdony feltépte a bizonytalanság zsilipét. Szóval: a


Nyolcas vágány

1


Havas reggel orromra kékül
- mi ez a pengő, halk gyanakvás?
hogy a fenyő is kidől végül,
lombja derékalj, lelke gyantás,
kisded tobozait házalva méri
rigónak, mókusnak, aki kéri


- a férgekben is lesz majd alázat,
testemet bántják és nem a vázat.


2


Zakatoló
fényfolyosó
füvön úszik
dombon ugrál
gübbenőkön átalsiklik
alagutat megriasztja
itt tartanál
hogyha tudnál


csókkal is könnyel is
próbálkozol szerrel
jövök is szívemmel
megyek is eszemmel


3


míg vonatzaj fészkel fülemben és sebesség vinnyog
a behemót világ lefekszik lábaimhoz,
mert úgy házam nékem a száguldó sietség
mint másnak a pohár a nyújtózkodó restség
ajtaján ha belépek pattan a kattan a kályhám
szerelem pici emlék-forgács sistereg benne gyáván
rádióm zümmögő fénycső de te ne hallgasd untat
elzárom inkább lássuk jobban magunkat
és a sín kanyarog fényes asztalra így csurog a tinta
elvisz a vonat de mikor hoz vissza?


4


piros lámpás vagyok
a szerelvény végén
lenget a robogás
látszik a fényén
végighordoz a tájon
s én égek magamban - látod?
vöröslő két szemem
ne legyen halálod


5


mindenki más csodaéletet álmodik - én nem
merev tagokkal vonulok át a biztos éjen
szállásom azok szállása akik megértik
hogy ezt az utat meg kell tennünk de végig
s egymásra dőlve elcsigázva gyengén
hajtjuk ülésre kába fejünk ez estén
két csillag között vándorolva cigánynótára váltok
mert azok vagyunk mi is sátoros cigányok
az érkezés nálunk mindig rideg goromba
tüzünk fölött már ott lebeg a visszatérés gondja
s mert hídon kelünk át lesem az elsüllyedt partot
mi vonz felétek oly nagyon
és vajon mi tart ott?


6


egyetlen fegyverem
szerény kis fegyver
a hűség


egyetlen italom
olcsó kis ital
a keserűség


egyetlen gúnyám
díszes kis gúnya
a látszat


egyetlen ételem
hitvány kis élelem
a dacos alázat


7


fogy a hold keservesen hát sírunk
a pályaőr kutyája így tépi a láncot
fogy az élet s mi végett szalad el velünk?
így kérik számon a megnyirbált akácot
elhal a fű is a dombról a gyilkos vizek lemossák
dermedő juhnyomokkal panaszlik az időnek
s a kopár töltést mégis pimasz virágok sújtják
lelkedből vézna jácintok
lelkemből kékilonák nőnek


8


akkor halok meg számotokra ha távirat jelenti: kisiklott vonatom 
de ez a gyász ne legyen jajongóbb 
mintha a vesém mondaná föl a szolgálatot


akinek élete mint a húr két pont között feszül
attól ne várd hogy egyszer békén elcsendesül


a villám is azt sújtja
akit az úton ér
s nyakán ki hurkot vonszol
megfojtja a kötél


az én halálom suta távirat lesz
mellyel álmosan pedáloz a postás
ez az utolsó forduló éjfél előtt
azért olyan borostás
de én még élek ím s ne gondoljatok rosszra
másra
most érkezett a vonatunk nyolcas vágány
az állomásra


Bakter Bálintnak már-már nem is kell kérdezősködnie, mondom magamtól:


- Azt hiszem, ez egy nagyon fontos vers valamennyi közül. 1967-ben készült, nem is tudom, nyár volt-e még, vagy már kora ősz, de életemnek legalább olyan sorsfordító, váltó pillanata volt, mint az, amelyben a Kisállomás megszületett. Ekkor már van egy fiam, Kolozsváron élünk, anyámékkal és testvéreimmel egy fedél alatt, négy kicsi szobát osztunk meg egy panelházban olyképpen, hogy nekünk abból alig 12 négyzetméter jut. Mögöttünk egy nehézségekkel teli iskolai esztendő, amelynek során minden hétvégén leutazok Dés mellé, ahol feleségem és kisfiam élnek. Feleségem falusi iskolában tanít, oda csak autóbuszjárat van, a Mezőség kellős közepe, a falu neve Bálványosváralja. Én, a nyughatatlan, ide-oda utazó újságíró, úgy intézem az életemet, hogy a lapnak szükséges feladataimat minden hét első négy napjában letudom, hogy péntektől vasárnap estig az enyéimmel lehessek. Legtöbbször csütörtök délben indulok személyvonattal Désig, onnan irány a buszállomás, ahonnan délután egy ponyvás teherautó szállítja az utasokat a faluba, a sofőr ott éjszakázik, s másnap korán reggel teszi meg Désre igyekvő utasaival az utat visszafelé... Erről is van egy novellám a Tornácban, ha érdekel valakit, az Egy óra, életünk...


- Nem távolodtunk el túlságosan a nyolcas vágánytól? - ez Bakter kérdése, akinek amúgy irigylésre méltó dolga van, mert csak a sörét kell beosztással adagolva szürcsölgetnie, hogy minél tovább tartson (elvégre nem kimondottan a vedelés kedvéért ültünk be az Ufóba – mondom én), és figyelnie arra, amit én szövegelek.


- Mindjárt a „váltóhoz” érünk s rátérünk a nyolcasra is... Még annyit engedj meg az előzményekből, hogy egy éven át tartott ez a Kolozsvár-Dés-Bálványosváralja-retur hétvégi utazgatás, ami minden héten kötelező életmódváltással járt együtt: Kolozsváron erőltetett menetben éltem az újságíró életét, falura utazva pedig igyekeztem pár napig teljes jogú apa lenni alig két éves fiunk mellett, miközben a feleségem iskolai munkáját végezte. Hamar rutinná vált ez a kettősség és ahogy teltek a hónapok, élményt-ihletet adó varázsa is eltűnt azáltal, hogy a helyzetből profitálva egy novellába, majd egy esszébe sűrítettem mindazt, ami ez idő alatt belém szorult. Úgy hiszem, kiírtam magamból... És akkor jött 1967 késő tavasza, feleségem lezárta az iskolai évet, visszaköltözött a szűk szobánkba, én pedig, igent mondva egy ígérettel párosult előléptetési felkérésnek, a szerkesztőség bukaresti központjába kerültem, remélve, hogy pár hónap alatt megkapom a hőn áhított szolgálati lakást. Főnököm megértette a helyzetet és fölötte rugalmasnak bizonyult: rám bízta, hogy úgy szervezzem meg az életemet és a szerkesztőségi munkát, hogy péntek délután legkésőbb vonatra ülhessek, amivel péntek este már odahaza lehetek s vasárnap estig enyém a világ – elég, ha hétfő reggel a szerkesztőségi értekezletre, menetrend szerint, beesek az ajtón... 


- Na és a nyolcas vágány? - kotyogott ismét közbe Bakter. Lehetett némi igaza, hogy kissé elnyújtottam a bevezetést, de mit tegyek, ha az is beletartozik a történetbe...


(A folytatáshoz kattanj mindig a További bejegyzések-re)

2011. augusztus 26., péntek

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (15): Dohog egy mozdony...


Fotó, mely versre ihletett

Szinte egyszerre érkezünk Bakterrel. Ő dél felől, én meg északról lépdelek az első vágány mentén. Alakját megismerni már messziről a jobbra-balra röpködő tökmaghéjról. Hiába mondja ő, hogy prosztata így meg úgy, ez egy kiköpött kényszeres cselekvés. Mint a rágózás... És hihetetlenül szemetelő. Persze, ez a fajta hulladék egy idő után lebomlik, mondják. Nem épp olyan, mint a nejlonzacskó, például...


Fekete foltos, sánta eb szökdécsel át közöttünk a vad növényzet bozótjában, ahol bizony, sok a bogáncs is, olvasom le az állat kopott bundájáról.


A rámpa közelében megtorpanunk. A raktárépülethez ragasztott irodahelyiségből fergeteges dobpergés, csettenés-csattanás és szaxofonvonítás tódul ki, jól összekeveredve, a csukott ajtón keresztül is, ami feltűnő egy amúgy néptelen, délelőtti állomás házatáján, tíz és tizenegy között... A rámpán, mint a fecskék, néhány srác és egy-két nőnemű lény gubbaszt sorban, két és fél literes barna söröspalackot adnak körbe egymásnak, jókat húznak belőle és elégedetten ringatják magukat a harsogó muzsika ütemére.


Akármi legyen is váratlan ottlétükre a magyarázat, a találkahelyünknek egszerűen annyi, s most kereshetünk magunknak újabb menedéket. De hol? Ez egy kérdés... Maradnának a gomba módra szaporodó falatozók, lássuk csak: a Landoló, a Gyorskaja, a Fast Food, az Ufo, a Fornetti, a Sarki Csárda, a Bádoghordó... Azt hiszem, mindeniket felsoroltam. (Ha nem, hát elnézést, ez itt nem a reklám helye.) 


...Mind közül talán az Ufo lenne a legmegfelelőbb, részemről legalábbis. Két gesztenyefa veszi közre a gerendából ácsolt házikót. Odabent szűk kis boxokra osztották a homályos helyiséget, mindenik boxban egy-egy asztal, körülötte keskeny lócák, a falak vesszőből font könnyű, összeilleszthető elemek, amelyeket kívül-belül vadszőlővel futtattak be s a lokálban kizárólag napelemes környezetbarát kerti lámpák világítanak, mint holmi szentjánosbogarak. (Igaz, életemben nem láttam még efféle teremtményt, de szeretném hinni, hogy hasonlatom nem sántít túlságosan.) Úgy gondolom, eszményi hely ez a meghitt beszélgetéshez, vitához, ez a következőkben úgyis elválik.


Bakter Bálint is megállapítja, vagyis egy húron pendülünk:


- Kibabrált velünk ez az ifjúság – mutat a sörözgető, zenehallgató, láblógató társaság felé -, jobb lesz, ha elhúzunk...


Mondom neki az Ufót, rábólint.


- Én is azt ajánlottam volna...


Ez eddig megvolna... Hogy az Ufóhoz érjünk, el kell vonulnunk az állomás épülete előtt. Három vadgesztenyefa strázsál az épület és az első vágány között, helyenként már hangosan koppanva potyog róluk az őzbarna termés.


Az Ufóban megrekedt füst és tisztítószer átható szaga keveredik – nemrég mosták fel a seszínű linóleumot. Az egyik boxban a vasúti rendőrség két egyenruhása kávézgat, mi kissé távolabb keresünk helyet. Ami biztos, biztos. Kint, a kettes vágányon le-fel jár egy dízelmozdony, sértő, éles füttyét agresszíven és szerintem merő szórakozásból repeszti a levegőbe. (Igazából még valahogy nem sikerült utánanéznem, milyen kommunikációs szerepet tölt be a modonyfütty a vasutas társadalomban és milyen szabályok között nyilvánulhat meg egy-egy mozdony hangoskodása...)


A tulaj – alacsony, kerek fejű, kopasz emberke, egymaga szolgál ki, odaáll mellénk. Nem túl udvarias, de nem is teljesen közömbös. Mondhatni, amolyan se-se... Jöhet két sör? Jöhet. Már hozza is. Éppen jó. 5 centis habbal. 


A továbbiakban, úgy gondolom, csak beszélgetésünk tömör jegyzőkönyvét jegyzem. Minden más körítés fölösleges. Én indítok:


- Amit mi itt ketten beszélünk, az gondolom, köztünk marad.
- Én aztán biztosan nem fogom megírni!
- Nem arra gondoltam...
- Nézd, nekem ez itt egy föladat, amit el kell végeznem. Szerintem érezd magad megtisztelve, hogy...
- Egyelőre zaklatott vagyok, értsd meg... Az egész múltam felkavarodott, és a két napi töprengés semmivel nem vitt előbbre. A köszönettel ezért még várnék.
- Ahogy gondolod. Nekem ez így elég magas, én azt szeretném, ha nem bonyolítanánk túl a dolgokat. Szúrjuk ki az egyik verset, mindegy, melyiket, s most csak arról beszéljünk. Biztosan eljutunk valahová...
- Éppen ez az, nem tudom eldönteni, mivel kezdjem. Mintha valamennyi vasúti versem, nevezzük őket így, egyszerűen, szóval mintha ugyanolyan fontos lenne. Ezért bíznám rád...
- Jó, megértettem... Nézd azt a mozdonyt, már ötödszörre seper el itt, az Ufó előtt... És akkor itt van egy vers is, úgy kezdődik, hogy „tolat egy mozdony”... Valahol a paksaméta közepén van, akár fel is olvashatod...


(Felolvasom...)


A töltés oldalán


tolat egy mozdony - mormolom
de jó lenne egy mozdonyon
játszani szénnel gőzzel tűzzel
egy lapáttal
puhuló kezemnek valami mással
ne sikló gyönge szót teremtsen
papíron
s mindezt elfelejtsem


mély kútba hull a hűvös ég
mohos kövek rabja talán
dohog egy mozdony éjszaka
megyek a töltés oldalán


- Elmondanád, hogy ezt miért vetetted papírra? - kérdi Bakter. - Tényleg létezett az a mozdony, amire hivatkozol?
- Az a mozdony ma is létezik valahol.
- Tehát konkrét mozdonyról van szó? Sorozatszámmal? Gyártási azonosítóval?
- Azt éppen nem mondanám... Igazából egy kép, jobban mondva egy fotó indította el bennem a gondolatot, amire a vers épült s gerjesztette a hangulatot.
- Azt mondod, nem egy vasúti töltés mellett sétálva jött az ihlet?
- Sokat és sokszor haladtam el töltés mellett, s láttam elégszer valóságos mozdonyt is, de ez a vers most közvetlenül kimondottan egy képhez kötődik. Mintha valaki azzal a fotóval meg is írta volna - egyfajta láthatatlan tintáz használva - a verset, ami aztán bennem olvashatóvá változott.
- Megvan még az a kép?
- Naná, hogy meg! Úgy őrzöm, mintha maga volna a kézirat. Érdekes, a kézírásos fogalmazvány már rég elkallódott valahol, egyáltalán kevés kéziratot őriztem meg, de erre a képre aztán vigyáztam. Egy keletnémet fotós lapban leltem rá: kivágtam, digitálisan is rögzítettem.
- Ez itt a képen, úgy látom, egy hagyományos gőzmozdony, ugye? A versbeli mozdony úgyszintén az, erre utal a 3-4. sor. Ráadásul azt hallom ki belőle, hogy aki e sorokat leírta, szörnyen vágyódik a régi típusú mozdony után. Te ültél egyáltalán gőzmozdonyon?
- Soha! Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna, de valami mindig visszatartott attól, hogy egyáltalán felkérezkedjek, ha csak 5 perc erejéig is.
- Ezt nem értem... Én például, ha nagyon vágyom valamire, addig-addig, hogy végül csak megpróbálkozom. Lesz ami lesz, mit bánom én, de belevágok. Te meg...
- Tudom, ez ökörség részemről, de mit tehetnénk? Ez vagyok én. Minél nagyobb a vágyakozás bennem valami után, annál nagyobb a félsz is, a gátlás, hogy esetleg felsülök vagy kikosaraznak. Nosztalgiázok, szenvelgek ahelyett, hogy valamit tennék. És a cselekvés helyett inkább felépítem gondolatban azt, amit szerettem volna megtapasztalni, érzékelni.
- És úgy adod el, mintha színtiszta valóság lenne, pedig ez valójában fantáziálás! Megáll az ész: az életed olyan szerencsésen alakul, hogy sűrűn van alkalmad megfordulni vasúti környezetben, újságot írsz, riportozni jársz, mindenhová bejuthatnál, de amit alaposan megismerhetnél belőle, azt te nem tapasztalat, hanem képzelet – képek, olvasmányok, filmek stb. - útján mélyítetted el? Mondd, a nőkhöz is így közeledsz?
- Bizonyos mértékig - igen... De nem ilyen egyszerű az egész. Mert végül én is ültem azért mozdonyon, nem is egyszer, éppen csak nem gőzmozdonyon. Mire összeszedtem magam és úrrá lettem magamon, addigra már jócskán elment a gőzgépek divatja, a dízel és a villanymozdony léptek a helyükbe... Különben  ha tudni akarod, azóta gőzmozdonyon is ültem. Igaz, már csak egy kibelezett makett, relikvia volt, de legalább nem kellett senkitől engedélyt kérnem ahhoz, hogy szabadon fellépjek a fűtőtérbe és kedvemre szemügyre vegyem azt, amit évtizedeken át gyáván elszalasztottam. E kései kárpótlás nem csak azért volt kihűlt élmény, mert odakint éppen mínusz 15 fok volt azon a februári reggelen, hanem mert az ablak és ajtó nélküli, kiszidolozott-kilakkozott masinának csak a maradék csontváza ácsorgott élettelenül a segesvári állomás közelében. Mintha egy távoli ismerős helyett egy közömbös sírt látogattam volna meg...


(Itt megszakítom beszélgetésünk jegyzőkönyvét, legközelebb majd folytatom...)

2011. augusztus 25., csütörtök

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (99)


A Kamikaze (Isteni szél) érkezése

Tehetségvesztés - visszamenőleg
1937 június


Egy folyóirat körkérdést intéz hozzám: nyilatkozzak Thomas Mann egy kijelentéséről mely (a körkérdéshez mellékelt fordítás szerint) így hangzik: "Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.
El fog senyvedni és pedig nemcsak azért, mert költői mivoltát és tehetségét veszíti el és soha többé semmi valamirevaló alkotás nem telik ki tőle, - hanem még hajdani műve is, melyet bűnének elkövetése előtt teremtett s mely valaha jó volt, megszünik jó lenni, hogy szemünk láttára váljék porrá. Példák lebegnek szemem előtt." Ez hát a kijelentés, amelyre nézve az említett folyóirat helyesnek látta "irodalmi és művészeti életünk több kíválóságának véleményét kikérdezni.”
Hadd feleljek itt, a magam helyén a Nyugatban. A kérdés csöppetsem elméleti és akadémikus. Van benne valami támadó, felelősségrevonó, hogy ne mondjam, terrorisztikus. Lássuk, költő, mit fogsz most mondani, most végre sarokba vagy szorítva! Ha nem vallod magad azonnal és fenntartás nélkül pártunk tagjának és világnézetünk harcosának, nem is vagy többé költő, sőt nem is voltál soha! Nem kisebb ember mint Thomas Mann, olvassa fejedre az ítéletet! S ha nem felelsz, vagy ellenvéleményed van: hallgatásod vagy ellenmondásod egyformán megbélyegez.
Úgy érzem, a dilemmának ilyetén fölvetése, mint harcmód, épen nem lovagias, s még kevésbbé liberális. Dehát nem élünk a szabadelvűség korában. A liberálizmus ma már többnyire csak pártállás, nem pedig szellemi attitüd mely tiszteli az emberi vélemény jogait és szabadságát. Igazi liberális szellem sohasem tenné azt, hogy az ellenfél jóhiszeműségét eleve meggyanusítsa vagy őszinteségét kényelmetlenné tegye.
Azért mondtam el ezt mert az illető folyóirat mely a szóbanforgó kérdést fölvetette, liberálisnak vallja magát. Kritikám a folyóiratnak szól - és nem Thomas Mannak. A nagy német író csak a saját érzésének adott hangot, csak véleményét fejezte ki. Szavaiból lesujtó itélet szól: de senkitsem akart terrorizálni. Érzése élményeiből fakadt, itélete mélyen önmagából, erkölcsi indulatából, írói lelkiismeretéből. Kijelentése mindenesetre különös kérdéseket kavar föl, s legalább így kiszakítva kissé meghökkenti logikánkat.
Hogyan válhatik rosszá egy mű ami egyszer jó volt, akármit is vétkezik később alkotója? S kivált, ha ez a vétség csak annyi hogy - hallgat... A halott műve nem "szűnik meg jó lenni" azért mert a szerzője ma hallgat. X. Y. műve azonban "szemünk előtt válik porrá." De ha X. Y. véletlenül tegnapelőtt belehalt volna influenzájába, akkor ugyanez a mű ma is teljes fényében ragyogna? Mindez tökéletes képtelenség, ha nem Thomas Mann mondja, s nem a mai német helyzet apokaliptikus hangulatában mondja.
És mégis - hogy végülis ne térjek ki a fogós kérdés elől s őszintén tárjam föl véleményemet - Thomas Mann gondolatával lényegben nagyon egyetértek. "A költő, aki a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember." "El fog senyvedni és soha többé semmi valamirevaló alkotás sem tellik ki tőle." Hozzáteszem hogy eddig sem tellhetett ki. Hajdani művéről nem azt mondanám hogy "megszűnik jó lenni", hanem azt hogy sohasem lehetett igazán jó. Mert aki igazán jó alkotásra képes (azon a legmagasabb nivón amelyre most gondolok), az nem olyan fából van faragva hogy "a szellemet az érdeknek" valaha is el tudná árulni.

Babits




A szeszrobot
1937 június


....és pontosan kiméri mindönkinek a maga bor- vagy pálinkaporcióját. „Ennyit kapsz, egy cseppel sem többet” - és Bacchus híve hasztalan könyörög, rimánkodik, a könyörtelen masina szíve nem indul meg, nem tölti újra tele a már kimerült butykost.
Bizony, rossz világ jár majd a boromisszákra, ha ez a gép nálunk is elterjed. Egyelőre csak Svédországban vezették be ahol részben még ma is szesztilalom van, mint volt néhány esztendővel ezelőtt Amerikában. Nem tilos ugyan teljesen a szeszesital árusítása, de a hatóságok erősen korlátozzák kereskedelmét.
Svédországban szó sem lehet arról, hogy valaki a vendéglőben, vagy a kocsmában rogyásig rendelhesse magának a bort, sört, pálinkát. Pontosan előírják, hogy az éttermekben mennyi szeszesitalt szabad árusítani és a vendégek csak apró pohárkányit kaphatnak belőle - ezt is csak bizonyos napszakokban és akkor, ha mindjárt meleg ételt is rendelnek hozzá. Még háztartások alkoholfogyasztását is szigorúan megszabják. Havonta négy liter szeszesitalnál többet egyetlen svéd polgárcsalád sem kaphat.
A törvény persze csak jót akar ezzel, hiszen kétségtelen, hogy a mértéktelenül élvezett szesz tönkreteszi az emberi szervezetet. De mint mindenütt a világon, Svédországban is akadnak, akik minden eszközzel ki akarják játszani a törvény rendelkezéseit. Virágzik a szeszcsempészet, mint a prohibició idején az Északamerikai Egyesült Államokban. Aztán Svédország minden egyes vendéglőjébe és kiskocsmájába sem lehet rendőrt beállítani, hogy vigyázzon a polgárok mértékletességére és hogy a csapos pontosan betartja az előírt mennyiséget, mikor vendégeit kiszolgálja.
No már most, itt lép a porondra a „szeszrobot”. A „robot” szóra persze mindjárt valami fantasztikus gépember-félére gondolunk, aminőt az utóbbi időkben többfélét is készítettek. Valóban csodálatos szerkezetű villany-automaták ezek, beszélnek, énekelnek, válaszolnak különféle kérdésekre. Végtagjaikat mozgatják ijesztő, gólem-szerű mozdulatokkal, sőt kisebb házimunkákat is elvégeznek.
Nagyobb hatás kedvéért szokták emberalakú külsőbe rejteni a bonyolult villamos gépezetet s valóban néha megdöbbentő benyomást kelt az ilyen vas-ember. Néhány esztendővel ezelőtt - így szól a fáma - végzetes bajt is okozott egy gépember az egyik amerikai kiállításon. Rádióhullámokkal irányították és pompásan végzett, rádió-parancsra, különféle mutatványokat, a látogatóközönség nagy álmélkodására. Hanem egyszer csak elkezdett - vadulni. 
A kezelő mérnök már kikapcsolta az irányító-rádiókészüléket, de a robotember csak nem akart megállni. Mótorai szakadatlanul jártak és a vasszörnyeteg egyszerre csak nekilendült bele egyenest az előtte csoportosult tömegbe. Rémületes kavarodás, fejveszett pánik támadt, míg nagynehezen megfékezték a fellázadt szörnyeteget.
A robot-gépembereknek tehát nem éppen jó a hírük. No, de az itt szóbanforgó „szesz-robot” nem is ilyenfajta félelmes gépezet. Nincsenek bonyolult villamos alkotórészei, mótorjai; még emberalakú burkolatba sincsen bujtatva. Lényegileg egyszerű, de ötletes szerkezetű palacktöltőgép, mely a vendéglői borospalackok megtöltésére szolgál. Hanem azt aztán matematikai pontossággal csinálja.
Felül, egy nagyobb üvegből beleöntenek - mondjuk egy liter bort, vagy sört, esetleg pálinkát, vagy likőrt. A gép alsó részéből kifolyó-csövek nyúlnak ki, mint a polipkarok, mindegyik cső egy-egy palack nyakába szolgál. Rendszerint húsz palackot töltenek egyszerre s akkor persze húsz palack kerül ugyanennyi töltő-cső alá. Egy kis nyomás a fogantyún: és a gép pontosan húsz részre osztja a belé töltött liter szeszt és cseppnyi pontossággal tölti bele a húsz üvegbe.
Egyetlen cseppecskével sem jut az egyikbe több, mint a másikba; az italosfiú már veheti is mind a húsz üveget és szétoszthatja a vendéglői asztalokon. Ezzel aztán be kell érnie a vendégnek; többet nem kap. És egyik se részesülhet előnyben a másikkal szemben. A lelkiismeretes palacktöltőgép olyan hajszálpontossággal méri a szeszt, mint a patikus az orvosságot.
Érdekes és hasznos találmány, az kétségtelen, de hogy valóban hathatós eszköz-e a szeszfogyasztás korlátozására, ez aztán más kérdés. Mert hiszen ezer mód kínálkozik itt is, ha valaki többet akar inni a szigorúan kiszabott adagnál. Csak egyetlen mód segítene ezen. Az igazi szeszrobot. Egy tökéletes gépember, „akinek” hivatalból ott kellene tartózkodnia minden kocsmában.
És árgus-szemekkel ellenőrizné, ki mennyit iszik. S aztán, ha úgy találná, hogy valamelyik vendég többet készül dönteni a garatra, mint amennyit tanácsos, stentori hangon figyelmeztetné a delikvenst bűnére. Ha pedig az sem segítene, karhatalommal elzárná a csapot. Vagy elvenné a poharat vendégtől.
El lehet képzelni persze, ha nem menne mindig simán a dolog. Akadna sűrűvérű, bátor legény, aki nem ijedne a gépszörnyetegtől és nem hagyná magát csak úgy megregulázni tőle. Talán még ölre is menne vele. Hanem az ilyen fantasztikus kocsmai verekedésnek alighanem egy-kettőre végeszakadna. Hiszen nincs az a kötélizmú legény, aki szembe tudna szállani egy többmázsás acélgépezet villanyerejével, ha az megindul egyszer.
Ugy dobálná ki az a villanygólem az embereket a söntésből, mint a legyet. Az ütéseket fel sem venné, hiszen vasból van. De akit ő találna el acélöklével, vagy villanyszikrájával, az ugyancsak megérezné….


Ernyei Frigyes




Az „Isteni szél” Tokióból Londonba viharzott
1937 június


Ki ne emlékeznék arra a legendás szőke fiatalemberre, ki kissé fáradtan kászálódott ki a repülőgépéből és hóna alatt egy szalmakalapot szorongatott. Körülötte a párizsiak tízezrei tomboltak, ünnepelték a hőst, a föld legbravurosabb repülőjét, aki egyedül vágott az oceán fölé és Amerikából Európába repült. A neve azóta fogalom lett: Lindbergh!
Tíz esztendő telt el azóta s aligha hitte valaki is, hogy ezt a bravurt megismételhetik. Nem hitte senki, most azonban már tudja: az „Isteni szél” nevű japán repülőgéppel a felkelő nap országának két merész és fiatal pilótája Tokióból Londonba repült. Megcsinálták már ezt mások is, mint ahogy Lindberghet is megelőzték az óceánrepülésben, de senki sem csinálta meg náluk gyorsabban: bámulatos rekordot teremtettek. 
18 ezer kilómétert és két világrészt hagytak maguk mögött 94 óra alatt. A kilencvennégy órából közel ötvenet töltöttek a levegőben és átlagban 400 kilométert tettek meg óránként. A csodával határos teljesítmény ez ilyen hosszú útvonalon s nem túlzás az a dicshimnusz és elismerés, amivel a fiatal japánokat az angol szakértők és az egész sajtó fogadta. Korszakalkotó cselekedet! - mondják egyhangúan. 
Elhisszük. Hiszen bebizonyították, hogy Londonból az irdatlan messzeségben lévő Tokió ott, a világ másik felén mindössze két napnyira van. Csak megfelelő gép kell és akkor leszállás nélkül tehetik meg két nap alatt azt az utat, amire más közlekedési eszközökkel hetekre van szükség.
Ma Lindbergh mellett nincs népszerűbb és nagyrabecsültebb pilótája a világnak, mint a fiatal Jinuma, aki mellett ott ült a rádiótisztje, Csukagoshi. Nemcsak törekvő nemzetük hősei ők, hanem előharcosai a világ kultúrájának is. Tettük modern hősköltemény, amit Kelet misztikuma övez. Elindulásuk órájától kezdve Tokió lakossága, ha csak tehette, a templomokba ment és imádkozott, hogy fiai szerencsésen érkezzenek a brit birodalom fővárosába.
Három napig könyörögtek istenükhöz a japánok és teljesült a vágyuk. Leírhatatlan az öröm azóta Japánban. Nemcsak az egyedülálló rekordnak örülnek, hanem annak is, hogy a gép, amely az óriási munkát hibátlanul elvégezte, az utolsó szögig japán alkotás. Templom és technika, ez ma Japán. Mintha megfogadták volna a kereszténység nagy tanítását: Imádkozzál és dolgozzál. Tokió és a hős Jinuma bebizonyította, hogy jól imádkoztak és jól dolgoztak.




Sürgősen az egri rendőrségre idézték vasárnap vitéz Málnási Ödön történelem professzort és Molnár László ügyvédet, Szálasi barátait
1937 június


Eger, június 6.
Vasárnap délelőtt óriási feltűnést keltett Egerben az, hogy két sokat szereplő egri úriembert sürgősen a rendőrfőkapitányságra idéztek, mert azzal a gyanúsították őket, hogy a Szálasi-féle szélsőséges szervezkedés egri irányítói.
Az egyik vitéz Málnási Ödön dr. az érseki tanítóképző tanára, ismert történettudós, akinek A magyar nemzet őszinte története című munkája éppen az elmúlt napokban jelent meg Budapesten. 
Málnási sajátságosan merész felfogású könyvének végén lelkes hangon állapítja meg, hogy Magyarországot csak katonai diktatúra mentheti meg...
A tudós professzornak, aki már könyvtárnyi derék művet adott ki, új őszinte magyar történelme, szakemberek véleménye szerint históriai dzseszbend benyomását kelti. A másik úr, akihez kora reggel kopogtatott be sürgős idézéssel a rendőr, Molnár László ismert egri ügyvéd. Kaáli Nagy Marcell főtanácsos hallgatta ki késő déli órákig. S azt kérdezte úgy Molnártól, mint Málnásitól, hogy milyen összeköttetésben vannak Szálasival és azonosítják- e magukat ennek a szélsőséges politikai programjával. Mind a ketten azt a választ adták, hogy jó barátai a nyugalmazott vezérkari őrnagynak, vele személyes kapcsolatban is vannak, de politikai megbízatásuk nincsen és ha Szálasi nézetét, programját helyeslik is, semmiféle szervező munkát Egerben nem végeznek. 
A kihallgatás után Málnási azonnal a vasútra sietett és Budapestre utazott, hogy a váratlan vasárnapi kihallgatásról jelentést tegyen Szálasi Ferencnek.
Molnár Lászlóval beszélt újságunk tudósítója, akinek az ügyvéd a következőket mondta:
- A kihallgatás udvarias kérdezőskördés formájában történt, de azért pontos jegyzőkönyv készült róla. A rendőrfőtanácsosnak őszintén megmondtuk mindketten, hogy Szálasi politikai felfogását valljuk, vele baráti érintkezést tartunk fenn, de nem szervezkedünk. Ha szervezkednénk, arról is vallomást tettünk volna! Annyit sikerült észrevennem, hogy a főtanácsos előtt egy névsor hevert. Annak a 151 egri polgárnak a neve, akik szintén a mi baráti körünkhöz tartoznak és akiket valószínűleg szintén be fognak idézni a kapitányságra. 
Egerben mindenkinek az a meggyőződése, hogy az udvarias rendőrségi kihallgatással még nem intéződött el sem az ügyvéd, sem pedig az érseki tanítóképző sokat szereplő tanárának Szálasi esete.




Vasárnapi divatinspekció a pesti strandokon
1937 június


Vasárnap reggel, kilenc óra. A nap süt, igazi strandidőre ébredünk. Elhatározzuk, hogy végiginspekciózzuk a pesti strandokat és őszintén megírjuk, kik öltöznek divatosan, ízlésesen és kik - nem. De elhatároztuk azt is, hogy részletesen beszámolunk a legújabb strandruhakreációkról: shortokról, kabátokról, fejkendőkről, strandcipőkről és a fürdőruhadivat egyéb változatosabbnál változatosabb aprólékosságairól...
A Hullámfürdőben kezdtük az inspekciót. Tízperces tanulmányút után megállapítjuk, hogy fürdőtrikóban leginkább a sötét színek divatosak. Míg a múlt évben a két részből álló női fürdőruha volt a divat, addig az idén csak egy darabból áll a fürdőtrikó. A külön melltartótrikós, külön-nadrágos fürdőruha már a múlté. A legnagyobb feltűnést az úgynevezett latext fürdőruhák keltik. Ezek elasztikus gumianyagból készülnek, selyemmel vannak átszőve. 
A gellértbeli gumiselyem fürdőtrikók közül Mrs. Wittome, egy Budapesten tartózkodó.angol lady meggypiros pikkelyszerű trikója győzött. Nagyon szép Erdélyi Mici sötétkék színű gumiselyem trikója is.


Sok az imprimé fürdőtrikó!
A legszebb talán a fekete alapú, színes csillagmintákkal ellátott imprimé: Ferenczy Márta kisasszony viselte. 
Érdekes volt egy lilaszínű imprimé trikó, piros és fekete nyomtatott mintákkal. Viselője a vasárnapi strand szépe volt, minden férfi megfordult utána. (Meg akartuk írni a hölgy nevét, de egy szigorú úr, az impirmés hölgy papája, megtiltotta lányának, hogy nevét megmondja.) 
A hullámfürdő legjobb alakú hölgyvendégének viszont nem volt kint a papája és így megtudhattuk, hogy Horváth Ernőnének hívják és minden divattal dacolva, mindig sötétkék trikót visel! 
Perczel Zita tűnik még fel rózsaszínű trikójával. Két hölgy sottis fürdőtrikót viselt...


Átmentünk az új Palatinusba
Sokkal többen vannak, mint a Gellértben! Itt is kevés a kétrészes, melltartós fürdőtrikó. Zilahy Irén tűnik fel a medence mentén, sötétkék trikó van rajta, a legújabb divat szerint: egy darabból. Kék matrózsapka a fején, amelyről fehérpettyes, kékszínű bojt csüng le, lábán kék szandál. 
Sok a társaságbeli asszony is a Palatinuson. Nagy sikere van egy piros, keresztcsíkos trikónak, amelyen a hölgy fehér vászonshortot visel, kétoldalt piros, cigaretta és púderzsebekkel!
Svájci nagysarkú facipő van őnagysága lábán, aki szívesen árulja el a nevét: Varga Dezsőnének hívják. 
Szombathelyi Blanka is itt van, fekete trikóban, kitűnően áll rajta. Félóra múlva kosztümöt vált: átöltözik shortba és fehér ingblúzva … 
Fiatal lány jön velünk szembe. Kibontott hosszú haja egészen a válláig ér. Mindenki megbámulja. Trikója 1937-es, haja 1870-es divatú.




Gróf Bethlen újból nyilatkozik a magyar-román kibékülésről
1937 július


Kolozsvár, július 11.
Amióta gróf Bethlen István karácsonyi és húsvéti cikkei a magyar-román modus vivendi körvonalait megrajzolták és néhány bukaresti politikus válasza elhangzott, mindenki várja a folytatást, de nem történt semmi. A romániai magyar párt hivatalos lapja, a „Keleti Ujság”, vasárnap újból napirendre tűzi a magyar-román közeledés ügyét. A cikk írója, Kalotay Gábor mindenekelőtt feleleveníti római találkozását Bethlen István gróffal, aki akkor Magyarország miniszterelnöke volt és az olasz-magyar barátsági szerződés megkötése végett járt az olasz fővárosban. „Elsősorban Romániával akarunk barátságot kötni!” - ezek voltak a miniszterelnök szavai.
Jóval később - 1932-ben - gróf Bethlen István Temesváron járt, ugyanakkor, amidőn Károly román király átutazott a városon. A világlapok sokat írtak a király és a nagy magyar államférfi találkozásáról s az a beszélgetés, amelyet Bethlen István akkor folytatott a „Keleti Ujság” munkatársával, ujabb bizonyság volt amellett, hogy Magyarország volt miniszterelnöke ismét napirendre fogja hozni adandó alkalommal a román-magyar közeledés problémáját. Ez meg is történt a karácsonyi és a húsvéti cikkekben, amelyeknek mély hatását az erdélyi magyarságra és a román politika számottevő tényezőire elvitatni nem lehet.
- „Bethlen és a jelenlegi magyar kormány - írja a Keleti Ujság vasárnapi cikke - annyi rokonszenvet mutattak egymással szemben az elmult hónapok politikai viharaiban, hogy a volt magyar miniszterelnöknek az erdélyi kérdésben vallott álláspontját olyannak lehet tekintetni, amely mögött a magyar közvélemény sorakozik. Láttuk most világosan, mit akar Magyarország, hogyan gondolkozik az erdélyi problémáról és milyen szándékokat táplál Romániával szemben?
Gróf Bethlen Istvánhoz fordultunk válaszért, megkérdeztük, mi ma a véleménye a Magyarország és Románia között létesítendő modus vivendiről, tehetők-e ebben az irányban további lépéteket?”
- Ebben a kérdésben a kezdeményező lépéseket már megtettem - felelte Bethlen István gróf. - Két ízben is nyilatkoztam és a magyar részről való jószándékot és hajlandóságot biztosítottam. Miután azonban olyan választ nem kaptam, amely az akció folytatását ezidőszerint számomra lehetővé tenné, ennélfogva nincs módomban az Ön kérdése alapján további fejtegetésekbe bocsátkozva esetleges új helyzetet teremteni.
A Keleti Ujság azzal folytatja cikkét, hogy Bethlennek ez a harmadik és rövid nyilatkozata bizonyos vonatkozásban kiegészíti az előbbi kettőt.
- "Ebből a nyilatkozatából ugyanis világosan kiolvashatjuk, - írja a lap - hogy amikor Bethlen a magyar részről való hajlandóság biztosításáról beszélt, akkor maga mögött kellett tudnia az egész magyar nemzetet.”

2011. augusztus 21., vasárnap

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (14): Biatorbágy


Biatorbágyi vagonok a mélyben

Lejárt a türelmi idő, ma találkozom Bakterrel. Majd lerázom valamivel. Elvégre én teszek neki szívességet, vagy nem?


Azt hiszem, nem jutottam közelebb magamhoz. Ahelyett, hogy „vasúti” verseimen elmélkedtem volna, az éjjel is a biatorbágyi katasztrófa képei, jelenetei elevenedtek meg képzeletemben.


Soha nem jártam Torbágyon, de még a környékén sem, viszont majd mindent elolvastam már, amit csak összeírtak róla. Többször végignéztem Várkonyi Zoltán Merénylet c. filmjét, a főszerepben Básti Lajossal, majd az 1983-as Simó Sándor-féle koprodukciós változatot, a Viadukt-ot is láttam (ez utóbbi meglehetősen szabadon kezelte mind a témát, mind a tényeket), de semmi nem tett rám olyan erős hatást, mint az 1931-es nagyszabású, nemzetközileg is nagy visszhangot kiváltott vasúti terrorakció korabeli sajtója.


A merénylet (1952)


Viadukt (rendező Simó Sándor)

Nemzetközi szerelvény zuhant ugyanis a mélybe szeptember 13-án éjjel a biatorbágyi völgyhídról – mint később kiderült, a lélekjelenlétét megőrző főmozdonyvezetőnek köszönhetően csupán 6 vagon (+ a mozdony) a tizenkettőből, mert az utolsó pillanatban még sikerült valahogy megállítania a kisikló vonatot. Ő maga viszont meghalt, alig bírták ujjait lefejteni a fékezőszelep fogantyújáról... A zuhanás robaja akkora volt, hogy eleinte az emberek robbantásos merényletre gondoltak, legalábbis az első tudósítások még erről  szóltak. Csak az alapos nyomozás derítette ki, hogy a merénylő csupán a síneket lazította meg s ezáltal kisiklatta a Budapestről Bécsbe tartó nemzetközi gyorsot. A lezuhant vagonok között, a magyar mellett, egy-egy osztrák, belga, olasz, román és angol tulajdonú vagon is a mélybe került, összesen 22 halottat és 17 sebesültet hagyva hátra.


Engem elsősorban az apokaliptikus képek foglalkoztatnak. Az a kaotikus nyüzsgés, amit egy ilyen esemény percek alatt kivált. Mert bár éjszaka volt, alig múlt el éjfél, a Pestről nem olyan rég elindult gyorsvonat lezuhanásának hírére a közeli Torbágy népe egyemberként megindult menteni, de özönlöttek Budapest irányából is az akkor már javában hódító katasztrófa-turizmus képviselői. „Egyszerre száz meg száz taxiautó, motorkerékpár, biciklista indult el Biatorbágy felé, vagy 3-4000 ember özönlötte el a Budaörs felé vezető utakat” - olvashatni egy helyszíni beszámolóban. S mert a meglazított sín mellett kézírásos üzenetet is találtak, amit gondosan rögzítettek két kődarabbal, nehogy lába keljen s az illetékes nyomozó hatóságok föltétlenül elolvashassák, már kész is a következtetés: a robbantást a kommunisták, Moszkva ügynökei hajtották végre. Mert ugyan ki hagyhat hátra ilyen politikai üzenetet, ha nem ők?


,,Munkások, nincs jogotok, hát mi majd kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk a mi társaink mindenütt otthon vannak. Mindent a kapitalisták fizetnek meg! Ne féljetek, a benzin nem fogy el!”


Ehhez képest elég hamar kiderült, hogy a tényleges merénylőnek semmi köze a kommunistákhoz: magányos, mániákus őrültről van szó, aki Matuska Szilveszter névre hallgat, s előtte már robbantásos merényletet hajtott végre Németországban és Ausztriában. Lebukását az okozta, hogy közvetlenül a baleset után úgy bukkant fel a vonat környékén, mint aki maga is a völgybe zuhant egyik vagonban utazott s csodával határos módon, alig néhány karcolással megúszta azt a kalandot, amelyben a vagon többi utasa kivétel nélkül szörnyethalt...


Gyanakodó leleplezője az a Pálffy-Daun József gróf, egykori háborús pilóta volt, aki valami rejtett ösztönének köszönhetően a végzetes pillanatban, a vonat lépcsőjéről kirepülve, sikeresen landolt a domboldalon. A nyomozóknak aztán készséggel beszámolt Matuskával szembeni gyanújáról:


„Miután kizuhantam a vonatból, egy darabig kábultan feküdtem a földön. Magamhoz térve két-három embert láttam magam mellett, akiknek egyike Matuska Szilveszer volt... Matuska nagy bőbeszédűséggel adta elő, hogy a vonat elülső részén lévő harmadosztályú kocsiban utazott. Ez a vasúti kocsi, amint később láttam, tetejére zuhanva, ég felé fordult kerekekkel összezúzva feküdt a mélységben és romjai alól, úgy tudom, élve nem menekült meg senki. Mindjárt föltűnt nekem, hogy Matuska miért mászott föl a 26 méteres mélységből a viaduktra a katasztrófa után és hogyan került ki szinte hihetetlen gyorsasággal a romhalmaz közül? Azt is mondotta akkor, hogy megsebesült, de én, amikor cigarettára gyújtva, jól az arcába néztem, olyan karcolásokat láttam, amelyekről az volt az első benyomásom, hogy talán önmagát sebesíthette meg, mert ha a romok között érte volna a sebesülés, az kétségtelenül sokkal súlyosabb lett volna... Pontosan visszaemlékszem, hogy Matuska ruhája nem volt elszakítva...” 


Azt lehetne mondani, hogy a merénylet, amekkora veszteséget okozott, annyi hasznot is hajtott Magyarországnak. Igaz, hogy a viaduktot ma már nem használják vonatközlekedésre, de jelentős idegenforgalmi látványosság és olyan patinás műtárgy, amit kegyelettel őriznek a helyiek. Az 1883-84-ben épült műemléket a huszadik század elején megerősítették, majd a merénylet után kicserélték a hídszerkezetet. A háborúban csak úgy menekült meg a felrobbantástól, hogy egy magyar pályaőr biztosította a visszavonuló németeket: menjenek nyugodtan, ő elvégzi a „piszkos munkát”. Hittek neki, s a viadukt megmenekült...


Öt évvel ezelőtt emlékeztek meg az esemény 75. évfordulójáról, s korabeli hírben olvashattam, hogy kiemelt eseményként nemzetközi vasútmodell-kiállítást rendeztek a helyi faluházban, az egykori vasútállomás épületében. A Biatorbágyi Vasútbarátok Köre keskeny nyomtávú vonalat épített a viadukt hídfőjétől háromszáz méter hosszúságban, amelyen hajtányozás, kisvonatozás várt gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Végül az elhunytak tiszteletére a viadukt lábánál emléktáblát avattak. Hamarosan a nyolcvanadik évfordulót is megülhetik... S ez most már így megy, az idők végeztéig?


...A reggeli kávé után fogom a Baktertől kapott paksamétát és elindulok az állomás felé...

2011. augusztus 20., szombat

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (13): Hegyomlás


Sietek leszögezni, hogy följegyzéseim nem mindig valós idejűek. Van, amikor tartósan megrekednek a jelenben, máskor meg előre-hátra járnak, a megállapítások jellegének és a gondolatoknak megfelelően. Igazából én már többszörösen túl vagyok a Bakter Bálinttal való újabb találkán, de csak most jött el az ideje annak, hogy papírra vessem  annak tanulságos részleteit.


Viadukt Szalancánál
Zavarban voltam, mert két napon át egyáltalán nem jártam ki a síneim mellé. Mintha megijedtem volna valamitől, vagy csupán az emlékezés intenzitása volt az, ami visszatartott? Tény, hogy élményeim felidézéséhez háttérbe kellett szorítanom a pillanatnyi benyomásokat. Hagynom kellett, hogy a vasút élje a maga megszokott világát, napról napra, óráról órára, miközben megkíséreltem idő- és fontossági rendbe rakni meghatározó emlékeimet.


Mert amíg verseimben is szervesen felbukkant és tartósan helyet kért magának a vasút, addig még történt egy s más köztem és a vasút között. 


A hatvanas évek közepén például, a kolozsvári napilap belső oldalán rövid hírt olvastam arról, hogy  a Szolyva-Visó szárnyvonalon, az egyik állomás előtt leszakadt a hegy és a sziklával elegyes földtömeg a pályatestre zúdult, fél napi forgalomfelfüggesztésre kényszerítve az arra felé amúgy gyér közlekedést.


Az említett szakasz közvetlenül a második világháború után készült, némi gazdasági kényszerből, de mindenek előtt hazafias felbuzdulásból, amikor Erdélyben is – a szovjet nép történelmi példáját követendő – létrehozták a lelkesedés (kényszer)munkatelepeit – egyiket éppen a besztercei-máramarosi hegyek közt, ahol az addig érintetlen vonulatot átvágva, vasúti kapcsolatot létesítettek Szolyva és Visó között. Az újság által hírül adott hegyomlás a szememben szenzációnak számító újdonság volt, s mint fiatal újságíró, menten lázba jöttem tőle, ezért meg sem álltam a tartományi vasútigazgatóságig, ahol engedélyt adtak a riportra, s mint mondták, a balesetet vizsgáló emberüket a helyszínen találom, ő mindent megmutat és elmagyaráz, s azt is elmondja, miről lehet írni és mi az, ami szakmai vagy éppen államtitoknak számít. Ja igen, és arra kérnek, hogy ne vigyek magammal se fényképező-, se filmező gépet, mert a vasút úgy ahogy van, a hozzá tartozó egész infrastruktúra  stratégiai létesítménynek számít s mint olyan, információs tilalom alá esik...


Ennyi körülményességtől az eset még titokzatosabbnak tűnt fel a szememben, s másnap kora reggel, az első személyvonattal elutaztam Dealul Ştefăniţei nevezetű hegyi faluig. Legalábbis így szerepelt mind az újsághírben, mind a menetrendben az az állomás, amely körzetében a hegyomlás történt. (Jóval később sikerült kiderítenem csak, hogy a helység Trianon előtti megnevezése tulajdonképpen Szalanca volt...)


Nyitott, közlékeny és rokonszenves magyar vasúti mérnök fogadott a szalancai állomáson, ahová negyedórás késéssel futottunk be – mit futottunk? vánszorogtunk, mert a meredek, kitett hegyi pályán számos helyen csak lépésben tudott elmenni a szerelvény. A hegyoldal mindkét oldalon valósággal rádőlt az egyetlen sínpárra,  majd, miutţn szerencsşsen túljutottunk a hegyi falu fölé emelt, kanyargós viadukton, Szalancán túl láthattuk, ahogy a hegyomlás nyomait csákányos-lapátos vasutasok egész serege igyekezett a töltéstől minél távolabb költöztetni, egy másik szintén népes csapat pedig a megomlott hegyoldal erősítésén fáradozott.


A mérnök, miután sorra bemutatott az állomás személyzetének, sínautóba ültetett, amely egész az omlásig repített. Útközben és a helyszínen elmondta, hogy sajnos, ez a vasúti szakasz ki van téve a sorozatos hegycsuszamlásoknak, a pályát többnyire hórukkosan építették, hiányzott hozzá a szükséges anyagi fedezet, azt próbálták lelkesedéssel pótolni, de a kényszermegoldás most szüntelen visszalő, szinte hetente történik kisebb-nagyobb baleset – ha nem itt, akkor kilométerekkel odébb, de szüntelen ügyelni kell, mert omláskor azonnal hárítani kell, a forgalomnak nem szabad leállni... A balesetekről legtöbbször csak belső jelentések készülnek, hiszen amikor pár óra alatt sikerül hárítani, fölösleges lenne pánikhangulatot kelteni a közvéleményben, ezért már csak akkor jelentik fölfelé, amikor a problémát felszámolták... Sajnálatos módon, e baleset híre úgy szivárgott ki időnap előtt, hogy bukaresti újságírók utaztak azon a járaton, amelyet a hegyomlás éppen megakasztott. A történtekből rövid sajtóhír készült, s őt azért küldték ki, hogy felügyelje a helyreállítást, s mellesleg elejét vegye a további sajtóinváziónak. Értem, ugye?


Szalanca állomása
A mérnök a továbbiakban szavamat vette, hogy mindabból, amit nekem elmesélt, annyit írok csak meg, hogy a hárításon dolgozók milyen rendkívüli emberek, akik készen állnak, hogy a nap bármely órájában helyreállítsák a közlekedés rendjét és fegyelmét...


Magam sem vettem észre, hogyan siklott át szövege a vasutas szakmának szóló szerelmi vallomásba, hűségnyilatkozatba, s szinte szóról szóra azt a lelkendező szöveget hallottam vissza, amit első ízben a tekei állomásfőnöktől hallottam és amit később az általam teremtett „kisállomás” egyetlen lakójának, a Főnöknek a szájába adtam. Engem is elkapott a vasutasszenvedély, természetesnek tartottam, hogy az ügy érdekében nem a rosszat, hanem a jót kell megmutatnom mindabból, ami pillanatnyilag körülvesz, s így született meg romantikus, rózsaszínű baleset-riportom, amelyben élő emberek szerepeltek ugyan, de csak napfénybe állított, előnyös vonásaik látszottak benne – a többit megemésztetlenül, a titok mindinkább rám nehezedő súlyától kábán beláthatatlan időkig magamba temettem, a sínautón való első és utolsó utazásom emlékével együtt.. Most pedig, lám, késői hegyomlásként, helyet kér feljegyzéseimben...