2011. augusztus 31., szerda

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (17): Ördögök


Tamás András fotója: Ingázók (részlet egy sorozatból)

Egy ideje kocsmajáró páriának érzem magam, mint aki a fél életét fehér asztal mellett töltötte volt el, s felállni is csak azért állt fel, hogy utat engedjen egyéb szükségleteinek. De úgy látszik, a hosszúra nyúlt üldögélés és beszélgetés csak nekem okozott feltűnést, a világ úgy ment el mellette, mintha mindennek így és éppen így kellene történnie...


Bakter végtelenül türelmes és gyűrődés mentes volt, zokszó nélkül viselte el a másodhegedűs szerepet, amibe minduntalan beletaszítottam azáltal, hogy be nem állt a szám, mert azt hittem, hogy ha á-t mondok, akkor mondani kell a bé-t is, sőt a cé-t meg a dé-t is, ezért aztán mindig toldottam-foldottam a mondanivalómat és azon kaptam magam, hogy nem látom a végét...


Odakint ezalatt pedig a maga szokott rendjében minden azon volt, hogy érvényt szerezzen az éppen esedékes menetrendnek. Az Ufó világa egyszerre volt menedék és gócpont, amely – úgy véltem -, megóv a síneken száguldozó, hihetetlenül felturbózott, kalandor energiáktól, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy akár az idők végezetéig is megülhessünk karnyújtásnyira a vágányoktól, a vasúti jövés-menés sajátos huzatában.


Mert a sínek mentén – figyelték-e valaha? - más a levegő sodrása, talán az idő is másképpen telik és az élet is az örök mozgás, a sebesség, az utazás, a lihegő erőfeszítés, a tovagördülés jegyében zajlik. Erről csak úgy lehet igazából meggyőződni, ha az ember megőrzi nyitottságát, érdeklődését a vasút iránt, ha megélhetési módon talán nem is, de lelkileg mindenképpen elkötelezi magát a bonyolult kor lüktetését és kérlelhetetlenségét kifejező szervezet, a vasút mellett; ha hisz benne, még akkor is, ha úgy esik meg, hogy hellyel-közzel durván a saját törvényei ellen fordul...


Nem tudom, mindebből mi és miként hangzott el az Ufó árnyas asztala mellett ülve, és miként értelmezte szavaimat Bakter Bálint, mert mindaz, ami itt olvasható, utólagos fogalmazvány, egy rögtönzött, dadogós vallomásnak a csinosított formába öntése – azzal a verssel kapcsolatban, amely a Nyolcas vágány árnyékában, pár hónap elteltével született és amely szintén a paksaméta része, itt van:


Ördögök


vonat kúszik a völgybe fel
sikkant egyre: jövök-jövök
acélkerekek nyűgölődnek
zabolátlan kis ördögök


sírnak az élesre fent kanyarban
göcögnek a váltók felett
könnyedén mintegy öntudatlan
vonszolják el a terheket


játékos kedvük ronthatatlan
hallgatom forgalmuk dalát
jönnek nappal és éjszakánként
egy egész életen át


Ennek a három szakasznak mindenekelőtt a muzsikája és játékos hangulata az, ami keletkezésének alapjául szolgál. Szinaján, a királyi üdülőhelyen történt, 1968 kora tavaszán, amikor már csak pár hónap volt hátra második gyermekünk világra jövetelétől, néhány hétre szakszervezeti üdülőjegyet váltottam ki, hogy amíg a család ott tartózkodik, addig is elérhető távolságba legyenek. A kényszerű üdülés ideje alatt, ha nem is naponta, de jóval sűrűbben és a korábbinál kevésbé megerőltetően ingázhattam a hegyi városka és Bukarest között, átérezhettem a naponta munkába utazók kemény, hányatott körülményeit. A Bukarestig tartó, illetve az onnan megtett két és fél óra utazás eleinte gyerekjátéknak tűnt, amihez hozzájárult az a tavaszváró hangulat is, mely akkoriban – a társadalmi olvadás jegyében - szétömlött az egész országban, s a Prahova völgyében különösen. A fagyos, napfényes reggel felhajtóereje akkorának tűnt, hogy a munkába igyekvők egész seregén meglátszott az az élénk bizakodás, amivel a nap beindult: az ébredező természet, a visszahúzódó, fogyatkozó hófoltok, a madársereg egyre hangosabb zsinatolása és lármázása mindenkit elbódított, az embernek valósággal támadt kedve táncra perdülni. Vagy csak bennem kelt életre a természet, mert jól éreztem magam a családom közelében, a régi nagyúri villa emeleti szobájában, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre, s ott a mélyben, ahol a Prahova folyócska igyekezett lejutni az alsó régiókba, két pár sín kanyargott, fényesre fenve, s valamennyi szerelvény, mindkét irányban, ott vonult át, a szemünk előtt Erdély és Havasalföld között... A vonatok sípszója már negyed órával hamarabb felvisított a távolban, s felerősödve végigsiklott a völgyön: hol jajkiáltásnak, hol vakkantásnak vagy éppen örömsikkantásnak hallatszott. Testvérkéjét kíváncsian váró első gyermekünk bevett szórakozása lett azokban a napokban, hogy a hegyoldali tisztásra kiülve számolgassuk egyre-másra az elhaladó szerelvények vagonjait, különös tekintettel a tehervonatokra, melyek között olyan kőolajszállító monstrumok is vonszolódnak hol hegyről lefelé, hol hegynek fölfelé, hogy nyolcvannál is több tartálykocsit regisztrálunk. Az érdeklődést nem nehéz átadni egyik nemzedéktől a másiknak: elég csupán felhívni a fegyelmet a vasútra, éppen csak megmutatni egy befogadásra kész gyermeki figyelemnek, s már csapdába is esett a lélek...


Gyakori hajnali ingázó útjaimon aztán többször is felfigyeltem egy számomra döbbenetesen furcsa jelenségre, aminek magyarázatát, a vonatablakból könyökölve, spekulatív módon nem igen tudtam megtalálni. Jóval később, hosszú évek múltán sikerült váratlanul választ kapnom akkori meghökkenésemre, amiről aztán írtam is valamit – jó, hogy megtaláltam:


Ketrecben a bakter?

A bukaresti rendezőpályaudvar egyik bakterháza előtt láttam először, majd Ploieşti, illetve Feteşti felé sorjázó kisállomások tájékán fedeztem föl újra: az apró őrházak mellett dróthálóból készült ketrec s a rácsok mögött, előírásos tartásban, a sárga zászlócskát feszesen a feje fölé emelve, ott állt a bakter. Hirtelen asszociációval a szájkosár villant eszembe, egy-egy sétálók közé kieresztett kutya pofáján, de gyorsan elhessegettem magamtól a bornírt gondolatot. Majd azon morfondíroztam, hogy netán az őrházak mellett elrobogó vonatok fizikai vonzó hatását ellensúlyozandó tessékelték a drótháló mögé a forgalom őrét, nehogy végzetes módon a csattogó kerekek alá szédüljön. Ugye, a fizikában tanultak alapján... nos, minden lehetséges. Pedig sejthettem volna, hogy „tudományos” magyarázatom nagyokat sántikálva, messze kerüli az igazságot; mert hát miért nincsen akkor minden őrházunk mellett drótkalitka?!
A minap aztán egyszerűen odabátorkodtam egy ilyen ketrec mellett ténykedő vasutashoz, mondaná meg, miért bújik zászlójával a háló mögé?
- Az ingázó vonatok – sóhajtotta legyintve -, tudja, egyesek jócskán italoznak még rajtuk, s amúgy kapatosan, újfajta társasjátékot eszeltek ki: eltalálják-e az üres butykossal a baktert? Néhány kollégámat, bizony, eltalálták... Azóta a ketrec...
Döbbenetesen „egyszerű” hát a magyarázat. Egyformán árulkodik egyes ingázóvonatok közvéleményének lanyhaságáról, s az adminisztratív intézkedések erejében vakon megbízók tévedéséről. Mert ha már ketrec, ne azokat állítsuk beléjük, akik ártatlanok. Az újfajta „sportembereknek” jobban illenének mindenfajta rácsok és csíkok... (Előre, 1979. október 18.)


(Csak a valósághűség és miheztartás végett írom most ide, hogy az Ördögök c. vers körbejárása után ufóbéli irodalmi kupaktanácsunk közös megegyezésre feloszlott, mivel hogy nagyon eltelt az idő aznap. Abban maradtunk, hogy három napot kihagyunk, aztán vár ránk a lángvörös vadszőlőbe öltözött szeparé...)

Nincsenek megjegyzések: